Kimondva, kimondatlanul ott van ebben a jelentésben, hogy a szankciókat és a nyersanyagpiaci váltást az unió nagyon megsínylette, és ezek a tényezők mind általános gazdasági szinten, mind az európai polgárok életkörülményeinek szintjén meglehetős romlást okoztak a korábbiakhoz képest.

Üdvözlendő, hogy az unióban is eljutottak erre a felismerésre, de óhatatlanul felmerül bennem: tudatában voltak-e ezen döntések következményének, vagy túlbecsülték mind az európai gazdaság, mind az európai polgárok tűrőképességét? A saját brüsszeli tapasztalataim alapján azt gondolom, nem voltak a legkevésbé sem tudatában a döntésekből adódó következményeknek, ugyanis a „euro bubble”-ból (európai véleménybuborékból) a világ teljesen másképp néz ki, valamiféle rózsaszín köd takarja el a szemük elől a valóságot. Azt is mondhatnám, az unió valahogy ahhoz hasonlít, mint amikor a kezdetleges idegrendszerű dinoszauruszok beleléptek egy karóba, és a neuronjaik sokkal később közvetítették nekik a fájdalmat, teszem azt, egy óra múlva. Engem erre emlékeztetnek az uniós szervek megkésett reakciói, a valóságérzékelésük a dinoszauruszok fájdalomküszöbéhez hasonítható, vagyis fáziseltérés van az érzékelés és az érzékelés értelmezése között.

Arról azonban nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy Sholz német kancellár esetében bekövetkezett az érzékelés értelmezése, őt megszúrta ugyan a karó, de még a tudatáig nem jutott el a fájdalom érzete. Csakis ezzel tudom magyarázni, hogy Scholz elindult Kenyába embereket toborozni a német iparba olyan körülmények között, hogy pár nappal azelőtt volt egy súlyos bevándorlói hátterű késelés, valamint éppen akkoriban zártak be néhány német gyárat, arról nem is szólva, hogy a német protestpárt, az AfD történelmi sikereket ért el néhány fontos szövetségi államban, például Türingiában. Amikor a Politico arról cikkezik, hogy Scholznak politikailag vége, akkor azt kész ténynek vehetjük, bár igazából minden perc késő ennek a végtelenül inkompetens és kártékony vezetőnek az eltávolítása tekintetében.

Kamala Harris szósalátája

Érdekes trend hódít a TikTokon, teljesen átlagos amerikaiak utánozzák Kamala Harris amerikai alelnököt, valamelyik este legalább fél órát szórakoztam a legjobb utánzásokon. Az imperszonátorok Harris jellegzetes kacagását utánozzák, valamint azokat a furcsa mondatokat, melyeket nyilvános eseményeken mondott, melyeknek egyszerűen semmi értelmük, ezért angolul frappánsan Harris-szósalátának nevezik azokat. Kompiláció kompilációt ér, számomra az egyik legsokkolóbb az volt, amikor egy varsói látogatáson ukrán menekültek amerikai befogadásáról kérdezték, és Harris egyszerűen valamilyen furcsa kacagásrohamban tört ki, elképedve néztem, hogy mégis mit talál Harris annyira viccesnek ebben a témában, hogy a szó szoros értelmében megállás nélkül vihogott a sajtótájékoztatón.

Harris csetlései és botlásai ellenére a teljes amerikai média hátszelében mégis egyre jobban áll, és jelen pillanatban nagyon úgy néz ki, hogy esélye az elnökségre reális. Egyre inkább úgy tűnik, a republikánusoknak ez az utolsó esélyük arra, hogy azt a kurzust, melyre az Egyesült Államok Obama óta lépett, megfordítsák. Ha nem sikerül, akkor a Trump-féle ideológia azzal kapcsolatosan, hogy visszahozzák a 90-es évek Amerikáját, amikor az ország még etalon és példakép volt a világban, végképp érvényét veszíti. Mindenképpen egy „transition”-nek vagyis történelmi váltópillanatnak vagyunk a küszöbén, de ennek ritmusáról csak akkor tudunk többet majd, ha lezajlanak a választások novemberben, és világosan látjuk az amerikai politika irányát. Ilyen szoros élet-halál küzdelem kimeneteléről spekulálni teljesen értelmetlen.

Kuleba és a kurd jó napot

Hír volt nemrég, hogy változott az ukrán kormány összetétele. Elemzők ragozták, hogy ez mit jelent, van-e politikai válság vagy nincs. Különösen meglepődött mindenki Dmitro Kuleba menesztésén, bár véleményem szerint inkább az a meglepő, hogy Kuleba idáig külügyminiszter tudott maradni.

Kulebáról Vámbéry Árminnak az a vicces elbeszélése jutott eszembe, hogy amikor közel-keleti utazásai során vándor dervisnek adta ki magát, a kurdok több ízben kirabolták a karavánt, mellyel Vámbéry utazott. Ezért Vámbérynek, akinek első kézből származott a tapasztalata a kurdokról, nem volt jó véleménye róluk, amit sommásan úgy összegzett, hogy a kurdoknál a „jó napot kívánok” úgy hangzik, hogy „add ide mindened, most”. Nos Kuleba is ezt a kurd stílust alkalmazta, de az ukrán háborús diplomáciát úgyszintén lehet a kurd jó napot kertelés nélkül a lényegre térő koncepciójával jellemezni. Kulebának azonban nagyon is elnézték volna ezt a kozák–kurd stílust, ha sikeres lett volna a segélyek és fegyverszállítmányok Ukrajnába juttatása terén. Azonban tudjuk, hogy leginkább hangzatos ígéretek hangzottak el, Románia is szállítja még mindig a Patriotot, és az ukránok helyében én a közeljövőben nem vennék mérget arra, hogy oda is ér.

Kuleba menesztésének magyarázata nagyon egyszerű tehát: nem szolgálta eredményekkel az ukrán rezsim érdekeit azzal, hogy érvényt tudott volna szerezni az ukrán igényeknek egy sikeres ukrán háborús diplomácia révén. Ezért a sakkjátszma nélküle folytatódik. Fontos azonban megjegyezni, hogy amikor egy rezsim a saját bizalmi embereit egyenként szedi le, az a politikai paranoiának és a belső politikai fragmentációnak a nagyon pertinens jele, és nem pozitív előjelű a jövőre nézve.

Benkő Erika

(A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője)