– Mi késztetett arra, hogy éppen a baróti kórház történetét kutasd?
– Kászoni Gáspár bácsi emléktábláját 2007-ben, a Háromszéki Magyarok Világtalálkozója alkalmával lepleztük le. Ekkor lépett hozzám Tomsa Babi tanító néni és Mórik Lajos, Barót községi jegyzőjének Marosvásárhely mellett, Szentannán élő dédunokája, Konrád Ilona Margit, és adta át nekem a kórháztörténet fénymásolt példányát. Megvallom, nagyot dobban a szívem! Nem is tudtam – csak utóbb akadtam nyomára a korabeli sajtótermékekben –, hogy valaha írtak olyant. Nem jelenhetett meg valami nagy számban, talán két-háromszáz példányban látott napvilágot, s feltételezem, elsősorban azok kapták meg, akik részt vettek az alapításban és az építtetésben. Mindig volt egyfajta hiányérzetem: Kisgyörgy Zoltán bányatörténeti könyvén kívül nincs semmi, ami a baróti vagy az erdővidéki intézmények történetét írta volna meg. Foglalkozunk háborúkkal és egyéb fontosnak tartott eseményekkel, de az, amit az ősök teremtettek, azzal jóformán senki sem.

– Csupán ez az aprónak mondható történet indította el munkádat?
– Nem tagadom, személyes kötelék is fűz a kórházhoz: édesapám gondnoka volt, édesanyám az elején személyzetisként, aztán könyvelőként, majd 1970-től kezdve nyugdíjazásáig főkönyvelőként dolgozott ott. Úgymond második otthonom volt a kórház. Ismertem számtalan orvosát, a kisegítő személyzetet és történeteiket is.

– Kutatásod során mit találtál? Beváltotta a kutatómunka a hozzá fűzött reményeket?
– Ez a történet engem leginkább azzal nyűgözött le, hogy egy ekkora tájegység, mint Erdővidék, amelyik soha nem volt gazdag – jó, hogy egy idő után már állami segítséggel –, de leküzdötte a buktatókat, képes volt egy számára fontos intézményt kitalálni, megálmodni, megtervezni és létrehozni. Amit viszont bő száz évvel ezelőtt elődeink ezzel az egészségügyi intézménnyel létrehoztak, szerintem példa nélküli. Úgy értek el sikert, hogy gazdasági erő nem volt mögöttük. A kor embere azt mutatja meg számunkra, ha összefogás van, tényleg nincs lehetetlen a közösség számára. Olyan intézményt hoztak létre, ami, miközben talán örökre megszűnt a környék legfontosabb vállalata, a bánya, ma is él.

– Miként kezdted a kutatást?
– Tudtam azt, hogy sokat kell levéltárba járnom. Abban biztos voltam, hogy a Móriké hiteles forrás, hiszen ő volt az egylet titkára és vezette a jegyzőkönyveket, 1914-ben az ő felkérésükre foglalta össze a történteket, de azért bíztam abban, hogy nem csak annyi van, találok még olyan anyagot, amivel jól kiegészíthetem azt. Találtam is, például az egylet alapító iratait. Az ember azt hinné, minél közelebb vagyunk napjainkhoz, annál egyszerűbb a munka, annál több az anyag. Jelen esetben nem feltétlen, mert nagyon kevés okirat maradt fent közvetlenül ezen időkből és későbbről sem sokkal több. Aztán 1916-ban bejönnek a románok, akik mindent feldúlnak, 1920-ban pedig minden megváltozik, Erdővidék Románia része lesz, ami jó ideig a kórház vezetőinek munkáját is nagyban megnehezíti. Nehézkessé válik a hivatali ügyintézés.

Hoffmann Edit. Kós Katalin felvétele

– Orvost és személyzetet miként sikerült toborozniuk?
– Községi és járási orvos akadt Erdővidéken és közülük legtöbben Baróton is laktak. Mondogatjuk, hogy Barót sokáig nem volt a táj­egység központja, fontosabb intézményeit sem feltétlenül ide hozták létre, de azért az ilyen esetek is jelzik, már sokkal régebb annak számított. Solymossy István községi orvosként Baróton élt, de nagyrészt itt élt az amúgy Olaszteleket ellátó Tibáld Miklós is. Abban a házban lakott, amiben aztán jó ideig a fogyasztási szövetkezett is működött, majd helyébe az Ábrahám üzlet épült. Mondhatni, „kéznél voltak”, ezért is lettek mindketten a baróti kórház meghatározó személyiségei, de ez így nem igaz, hiszen mindamellett kiváló orvosok is voltak.

– Az utóbbi hetven-nyolcvan év múltjának feltárása mennyivel volt könnyebb?
– Nem sokkal. A két világháború között nagyon nehéz időszakot élt meg a kórház, tudjuk meg a ránk maradt kimutatásokból vagy éppen étlapokból, de a vártnál kevesebb az anyag nemcsak ezen évtizedekből, hanem az ötvenes évekből is. A kórház történetébe az is beletartozik, hogy a régi épület pincéjét (amelyhez idővel hozzátoldották a járóbeteg-rendelőt) egy csőrepedés után elárasztotta a víz, és az ott levő irattárat jószerivel teljesen megsemmisítette. Sokat megtudtam azért a nyugdíjas vagy a ma is dolgozó egészségügyesektől, akik közül jó néhányat a kötetben is megszólaltatok. Varga Edit és édesanyja, Tókos Terézia első kérésre, azonnal segítségemre siettek. Katona Emike nénitől, aki a szülészet-nőgyógyászaton volt vezető asszisztensnő, nagyon részletes leírást kaptam. Ő a hatvanas évek közepén került a kórházhoz, kiváló emlékezőképességének hála pedig számos hiánypótló részletet tudtam meg. Hála neki ismerjük nemcsak az orvosok neveit, hanem a kisegítő személyzetét is, hogy milyen osztályon dolgoztak és kinek mi volt a feladata. Meg kell jegyeznem, nagyon sokrétű munka hárult ezen kisegítőkre, és azokat nagyon rendszerezetten és lelkiismeretesen el is végezték. Kiváló volt az orvosok és a kisegítők közti viszony is. Most nem tudom, miként van, de akkoriban az orvosok havi rendszerességgel tartottak felkészítőket számukra. Ez jó volt a személyzetnek is, mert újat tanultak, de az orvosoknak is, akik az előadásokra készültek, azaz felfrissítették, kiegészítették meglévő tudásukat.

– Melyik időszak mondható a baróti kórház aranykorának?
– Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején érkeztek meg azok a szakorvosok, akik évtizedekre meghatározták a baróti kórház, illetve egész Erdővidék egészségügyét. Ezen orvosok nem mindegyike dolgozott kezdetektől a baróti kórházban, de így is hozzájárultak annak sikereihez. Például voltak olyanok, akik a bányavállalat akkori székhelyén, a kiválóan felszerelt, többek közt röntgennel is ellátott köpecbányai rendelőben dolgoztak, majd onnan mentek szakosodni. Sokaknak széles szakmai körben ismert volt a neve. Nem egy orvosról tudjuk, amikor betegeik Marosvásárhelyen kivizsgálásra jelentkeztek, az ottani orvos megkérdezte, miért mentek, hiszen Baróton jó orvosuk van, az ő szakvéleményében igazán megbízhatnak. Nemcsak diagnózisokat állítottak fel, hanem sikeres műtéteket is végeztek. Ha aranykorról beszélünk, akkor azt a korszakot mondanám annak, amikor ezek a kiváló orvosok és asszisztensek tapasztalatot szereztek és szakmailag kiteljesedtek. A teljesség igénye nélkül sorolom azon időszak kiváló orvosainak nevét: a Demeter házaspár, Bartha Gábor, Bíró András, Bogdán István, Lőrincz Béla, aki 58-ban friss sebészként vette át a kórház vezetését és nagyon alapos munkát végzett, ugyanígy volt Szántó Lajos bácsi. A hetvenes-nyolcvanas években nagyon-nagyon nehéz helyzetben volt a kórház, hiányoztak a felszerelések, de mégis jól működött, mert a hiányt ellensúlyozta az orvosok és asszisztensek szakértelme és áldozatos munkája. De említhetném a kórházlabort is: annak vezetője, Nyisztor János szinte polihisztori tudásával, akarással és vállalással olyan vizsgálatokat végzett el – ezt szóbeszédből tudom, de hihetőnek hangzik –, hogy Szentgyörgyről irányították ide a beteget, hogy tőle másodvéleményt kérjenek.

– Mi módon lehetne ápolni történetét és hagyományait?
– Nagyon örvendenék, ha a kórház végre felvenné Solymossy István nevét. Nem volt erdővidéki, de orvosként és közéleti személyiségként is hogy mennyi mindent tett a kórház érdekében, jól szemlélteti egy történet. 1918-ban felszólítást kapott Sepsiszentgyörgyről, hogy az 1916–1918 közti fizetését határidőre legyen szíves visszafizetni. Hogy miért? Mert adataik szerint a kórház nem működött, azaz ő meg nem érdemelten kapott fizetést. Ekkor az egylet összefog, orvosuk mellé áll és megírják a maguk alapos érveit, hogy bocsánat, de működött a kórház, és annak költségeit jóformán mind saját zsebéből fedezte Solymossy! Hasonlóképpen jó lenne, ha a kórház létrehozását követő években megteremtett hagyomány szerint március közepén valamilyen módon megemlékeznének az alapításról és ünnepelnék a megtartásáért annyit tevő dolgozókat.