„Nyáron beköszöntött a szabadságharcz catastrophája. És különösen az októberi szomorú napokban, bár megrendeléseim voltak, akárhányszor ott ültem tétlenül az állványom előtt... A paletta a kezembe, de nem csinálok semmit, csak a szomorú események rajzanak az agyamban.

Mikor Haynau Budapestre bevonult és innen tovább sietett a magyar hadsereg üldözésére, gróf Battyhányi Lajosné azon aggódva, hogy férje jószágait lefoglalják, fölkéretett: venném át a férje képgyűjteményeit őrizetembe. Ez a gyűjtemény körülbelül negyven darabból állott s a grófné ládákba csomagolva küldte hozzám. Nem kis föladat volt ezeket elhelyezni, mert a gróf egész alakú életnagyságú képe is köztök volt... E nagy képeket kivettem kereteikből s a kereteiket ládáikkal együtt budai villámba vitettem, a képek legnagyobb részét pedig pesti padlásomon helyeztem el és letakartam őket, hogy a por ne lepje be és szembe ne tűnjenek. A gróf képét levettem vakrámájáról és vastag hengerre göngyölve, egyik sarokba állítottam. A többi kép majdnem öt évig hevert nálam, a gróf képét azonban már a másik évben elcsempésztem Wartbergre (Wartberg an der Krems, Ausztria – szerk. megj.), gróf Zichy Károlyhoz, a grófné atyjához.

1849 végén Kossuth Zsuzsi (Meszlényiné) magához kéretett. Nem volt ugyan akkor tanácsos a Kossuth-családdal érintkezni, mert az embert azonnal gyanúba fogták, de azért egyik este meglátogattam őt. Olyan indítvánnyal lepett meg, melyen valóban csodálkoztam. Tudniillik az akkori iparegylet vagyonát a kormány lefoglalta és ehhez tartozott gróf Batthyányi Lajos egész alakú képmása is, melyet én festettem természet után. Ez volt az eredeti kép s a gróf nemcsak a fejhez, de az alakhoz is modellül szolgált. Meszlényiné bemutatta nekem a lefoglalt dolgok felügyeletével megbízott egyént, valami Wirna forma cseh hangzású neve volt, de különben jó magyar embernek mutatkozott s azt ajánlotta, hogy e felügyelő segédkezésével cseréljük ki Batthyányi gróf eredeti képmását egy egészen hasonló másolattal. Én azonban kijelentettem, hogy ilyen veszedelmes vállalatba nem bocsájtkozom, mert annak szükségességét nem is látom. Én azóta három példányban lefestettem, melyek külföldön vannak már, melynek retouchirozásánál a gróf is újból személyesen ült előttem s így e képcserének nincs czélja. De azt megígértettem Wirna úrral, hogy ha a képpel valami történnék, azonnal tudtul adja.

Batthyány Lajos. Barabás Miklós litográfiája. Fotó: Wikipédia

Hanem más által értesültem a kép sorsáról. 1850. tavaszutóján, mikor már nyári lakomba kiköltöztem, egyik vasárnap reggel Zolcsák asztalos állított be hozzám s azon kezdte: ,,Tudja-e Barabás úr miért jövök?” – Ha megmondja, tudom. – Úgy hallottam, hogy Barabás urat a gróf Batthyányi képe érdekli, hát jelenteni jöttem, hogy e héten szerdán este sötétben a gróf Batthyányi képét letakarva a városházára vitték, onnan pedig csütörtökön este ugyancsak letakarva báró Augusthoz (Walzel Ágost Frigyes – 1802–1868 –, német származású litográfus és kőnyomdász) szállították. Mi a szándékuk, nem tudom, én mindezeket kötelességemnek tartottam tudtára adni, talán a család tehetne valamit e kép megmentésére. Én másnap rögtön fölkerestem Láng Ignáczot, ki gróf Zichy Nepomuk János ügyvédje volt és kértem, értesítse a grófot, hogy mint’ a vértanú gróf sógora, kérhetné e kép kiadását a gróf gyermekei számára, ha másként nem, hát a kép vételárának fölajánlásával. A gróf meglátogatott s azt mondta, hogy kérni a németet semmi esetre sem fogja, hanem ha elárverezik a képet, megveszi minden áron, ha mindjárt húszezer forintra becsülnék is. Ezért fölkér engem, hogy ha árverezik, vegyem meg, s ha nem volna elegendő pénzem e vásárlásra, utasítani fogja Bártfayt, a gróf Károlyi György pénztárnokát, hogy a nekem szükséges összeget folyósítsa. – Gróf Batthyányi képét árverezni semmi esetre sem fogják – feleltem én – mert a hivatalos körök irtóznak attól a demonstratiótól, mely ezen esetből fejlődhetnék. De a gróf semmi áron sem akart kérni valamit s azért az öreg Zichy Károlyt kértük föl, a ki unokái nevében folyamodott e kép kiadatásáért. Ε folyamodásra Albrecht főherczeg elrendelte a kép kiadatását, azon föltétellel, hogy a gróf áldozzon jótékony czélokra akkora öszszeget, mint a kép értéke. Zichy gróf erre lefizetett a Rókus kórház számára ezer forintot. De ezt megtudta Protmann rendőrfőnök (Joseph Protmann, Budapest rendőrfőnöke – szerk. megj.) és rögtön sürgönyzött Bécsbe az ottani minisztériumhoz, hogy az Istenért, hogyan is lehet gróf Batthyányi arczképét kiadatni, stb. Erre Bécsből a kép kiadását megtiltották, amit az öreg Zichy gróf nagy keserűséggel beszélt el nekem.

Egy véletlen körülmény segítségünkre jött. Éppen festettem Pokorny ezredest, a ki Albrecht főherczeg szárny­segédje volt s akinek ismeretségéhez gróf Batthyányi képmása segített. Az ezredes e képet báró Augustnál meglátta s annyira megtetszett neki, hogy kedve kerekedett velem festetni le a bécsújhelyi akadémia számára megrendelt arczképét. Másnap éppen hozzám jött, mert festenem kellett s én fölhasználtam az alkalmat a közbenjárásra. Azt mondtam, hogy ugyancsak nevetséges fogalma van Batthyányi arczképéről az osztrák minisztériumnak, mert mit használ neki, ha a grófnak 200 arczképe helyett csak 199 képmása lesz. Ha ezt a képet meg is semmisítenék, még három egészen hasonló arczképe van külföldön, melyet ugyancsak én festettem. És az utókornak egészen mindegy, tökéletesen hasonlít-e az egyik arczkép a másikhoz. Hány ezer képe van a Megváltónak s hasonlít-e ezek közül csak kettő is egymáshoz? És vajon hasonlít-e csak egyetlen egy is a valósághoz? Még ha Batthyánynak egyetlen képmása sem maradna meg, az industria teremt magának újat s az utókor elfogadja azt valódinak, mert az ő alakja a vértanúság eszméjével van összeforrva. Harmadnapra hozzám jött az öreg gróf Zichy Károly és örömtelt arczczal mutatta az írást, mely Albrecht főherczeg aláírásával elrendeli a képnek a gróf részére azonnal leendő kiadatását. A gróf engem kért föl a kép elhozatalára és elszállítására s én fölhasználtam az alkalmat s mindjárt hozzá csomagoltam a nálam lévő példányt is. Mindkettőt fölgöngyölve, hosszú ládába csomagoltam s a Pesten időző gróf Zichy P. Ferencznek, a grófné fivérének, adtam át a salvus conductust képező írással együtt, hogy vigye magával Wartbergbe.”

Összeállította: Jánó Mihály