Batthyány Lajos gróf, az első magyar miniszterelnök nem vasmegyei születésű ugyan, mert Pozsonyban jött világra 1809-ben, mint gróf Batthyány János császári és királyi kamarás fia, de életének jó részét vasmegyei uradalmain tölté, s azonkívül, miután a miniszterelnökségről lemondott, az 1848–49-iki szabadságharczban tevékenyen támogatta Vasvármegye területén a honvédelem ügyét, miért is nemcsak általában Magyarország, de különösen Vasvármegyének is legjelentősebb szereplői közt vívott ki örök érdemet nevének.

Vasvármegyei tevékenysége volt egyik ürügye az osztrák terrorista hatalomnak, hogy halálát követelje, elrettentő például vagy bosszúképpen, Lamberg tábornok megöletéseért, melyben pedig Batthyány Lajosnak semmi része sem volt. Mindenki tudta, még hóhérai is, hogy Batthyány Lajos egyáltalában távol állott a forradalmi irányzatoktól, de tiszta hazaszeretettel a jogot és jogos szabadságot védelmezte: az államcsínyt előkészítő, Magyarország jogait elkobozni akaró kamarillával szemben szervezte az önvédelmet és nemzeti ellenállást, mindaddig, amíg Széchenyivel együtt nem tapasztalta, hogy a mérséklet politikájával többé lehetetlen az események folyását meggátolni.

Visszavonulása azonban már nem engesztelte ki az abszolutizmus eszközéül szolgáló katonai hatalmat: az ország megrettentése volt a czél, s elsőül Batthyány életének kellett áldozatul esni, ugyanazon a napon, melyen Aradon a tizenhárom vértanút kivégezték, évfordulóján annak a napnak, melyen Latour hadügyminisztert a fellázadt bécsi nép felakasztotta. Mint az 1848–49-iki szabadságharcz katasztrófájának első vértanúját tiszteli őt a magyar nemzet.

 

Batthyány Lajos domborműve a krajnai Laibach (ma Ljubljana, Szlovénia fővárosa) várban elhelyezett emléktábláján, melynek felirata: Gróf Batthyány Lajos, Magyarország első független kormánya miniszterelnökének emléke, akit 1849. május 5-től július 23-ig a fellegvárban tartottak fogva a császáriak. Fotó: Szekeres Attila

 

Batthyány Lajos, aki kezdetben katonának készült, de nagykorúvá levén, visszavonult a polgári életbe, a negyvenes évek élénk politikai életében lépett ki megint a nyilvánosság terére. Antagonistája volt Kossuthnak, de azért nagy tiszteletben tartotta tehetségét, sőt ő maga fáradozott azon, hogy Kossuthot Pestmegye követévé válassza az 1847-iki pozsonyi országgyűlésre.

Midőn a hosszú reformküzdelem után, a márczius 15-iki, valamint az ezt megelőző bécsi forradalom hatása alatt, Magyarország végre megkapta jogos alkotmányát, az első felelős minisztériumnak Batthyány Lajos lett az elnöke. De az örömmámor csak napokig tartott; küzdelmes, kemény munka következett. Magyarország egyszerre körülfogva látta magát ellenségeitől. Legveszedelmesebb volt az udvar, mely kicsikartnak tekinté az ország önállóságát. A jószívű, de gyönge V. Ferdinand háta mögött megindult cselszövények izgatták föl nemcsak a belső nemzetiségeket, de különösen a horvát társországot, melynek vezető rossz szellemeit az illírizmus fennhéjazó eszméje vezette, Batthyány szervezte a nemzeti önvédelmet, de a fokozódó zűrzavarban, midőn Jellasics betörése kétségtelenül bebizonyította, hogy a magyar kormánynak meg kell hasonulnia a koronával: beadta lemondását. Ez 1848. szeptember 11-én volt. Egy nappal későbben István nádor újra megbízta a kabinet megalakításával, de Lambergnek a pesti lánczhídon történt meggyilkolása után ismét lemondott, s visszavonult Ikervárra, ahol a horvát betörés ellen szervezett honvédelem sokat köszönhetett neki. Maga fegyverzett föl egy csapatot, mely Vidos József csapatához csatlakozott s vitézi tettekkel öregbítette a nemzet dicsőségének lapjait.

 

A laibachi / ljubljanai vár. Fotó: Szekeres Attila

 

A magyar honvédsereg diadalait azonban már nem láthatá Batthyány. A győzelmesen előrenyomuló Windischgraetz tábornagyhoz indított küldöttségnek, mely azzal a gőgös válasszal tért vissza, hogy a főparancsnok nem alkudozik rebellisekkel, Batthyány Lajos is tagja volt. Lesújtva tért vissza Pestre, melyet pár nap múlva megszállt a gőgös osztrák hadvezér. Batthyányt június 8-án este sógorának, gróf Károlyi Györgynek palotájában, mely emlékezetes épület ma is áll az egyetemi téren, elfogták és Budára hurczolták. Mialatt a magyar honvédség egymásután nyerte diadalait az 1849-iki tavaszi hadjáratban s Windischgraetz, megszégyenítve, kénytelen volt elhagyni a főparancsnokságot, Batthyányt Pozsonyba, majd Olmützbe és Laibachba vitték. A szabadságharcz katasztrófája után visszahozták Pestre, az Újépületbe. 1849. október 6-án az épület mögött azon a téren, melyre ma az új országház és az igazságügyi és földművelésügyi paloták tekintenek, mint a megdicsőült Batthyány Lajos védette és 1867-ben helyreállott alkotmány erős szimbólumai: agyonlőtték. Kötélhalálra volt ítélve, de hogy megmenekülhessen e gyalázatos haláltól, sebet ejtett egy a börtönbe becsempészett kis kézi tőrrel a nyakán, s e miatt a hadbíróság kénytelen volt ítéletét megváltoztatni. Holttestét titokban, éjjel, átszállították a szentferenczrendiek belvárosi templomába, ahol felírás nélkül rejtették sírüregbe a derék barátok.

Annál fényesebben, az egész ország részvétele mellett kísérték ki a kerepesi-úti temetőbe az alkotmány visszaállítása után. Hamvai ott nyugszanak ma a nagyszerű mauzóleum alatt, melyhez ezrével vonul a nép halottak előestéjén; melyet megilletődés nélkül nem kereshet fel sohasem a magyar ember. Batthyány kőemléke egy gyászos korszakot zár le s örökzöld bokraival hirdeti a feltámadást, melyért ő vérét ontotta s melyet nemzete végre megért.