Vannak könyvek, melyeket kötelező visszahozni a tetszhalálból. Az első ízben 1985-ben megjelent Sáska sógor, amely a kőröspataki Imreh Lajos tréfás történeteit teszi közzé, egészen biztosan ezek közé tartozik. Csodálkoztam is, miért nem jelenik meg ismét, és nemcsak amiatt, hogy tréfára mindig szükség van, hanem mert most már kultúrtörténeti érdekességnek számít.
Az élet nem habos torta, ha néha az is, akkor kiderül, nem bírja az ember gyomra a tejféléből készült ételeket. Ilyenek a székely viccek is. Szálkásak, nagyotmondóak, furfangosak, tényleg igaz a felük. Megértésükhöz kell egy adag empátia, sőt, némi történelmi ismeret sem árt, mert az igazi székely anekdota azért olyan, amilyen, mert a székelyek olyan közegben, tájban élnek, amilyenben.
Most sem könnyű székelynek lenni, de amikor lándzsa- és golyóhegyre hányt orosz, tatár, katonáskodni kellett olykor évtizedekig, csatolták ide-oda Székelyföldet, na kérem, akkor igazán nehéz volt. Ebben a formában kicsit mindenkinek köze van a Sáska sógorhoz, nekem is, nagynéném kőröspataki volt, amikor az oroszok bejöttek, akkora ablakon menekült ki a fosztogatók elől, hogy csudájára jártak az emberek. De amilyen az élet, éppen ennél a nagynéninél leltem fel a Sáska sógort egy nyáron, kilencéves lehettem, s azzal rajongója is lettem. A könyvet elhoznom nem szabadott, hát amikor éppen nem törtem el nagybátyám legjobb kését az asztalosműhelyben, s dobtam a nyelét a trágyadombra, vertem acélját fatőkébe, hogy a drága jó öreget majdnem megütötte a guta (mert megtalálta!), akkor ezeket a történeteket olvasgattam: – Jancsi, ismét elkéstél az iskolából! Miért? – kérdi a tanító. – Écsapám és écsanyám verekedtek, látni akartam, hogy melyik az erősebb – jött a frappáns válasz. Polkorrekt? Ugyan. Minek azt. Végül is egyenlő jogon történik a nézeteltérés – hm – megoldása, aztán meg Isten is megbocsát, az a dolga. S hogy egyenlő jogon, alapon történik, azt a következő tréfa bizonyítja is: – Miért sípol ezen a helyen olyan keservesen ez a gőzős? – kérdi a székely a komáját. – Itt ismerkedett meg a mozdonyvezető a feleségivel – feleli a koma.
No, asszem, ezzel helyre is tettük a polkorrektséget. Nézzük a könyv hasznát, mert hiába berzenkedik egynéhány ember, bizony a könyveknek olyanja is van. S Imreh Lajos tréfáinak, történeteinek elsődleges haszna, élvezete, hogy amolyan székely módon kiszednek a mindennapokból. Hát persze hogy elröhinti magát az ember, ha ezt hallja: A gazda az istállóba érkezik: – János, hány darab marha is van most az istállóban? – Most, gazduram, eggyel több.
Hiába no, a főnökök akkoriban sem örvendtek nagy népszerűségnek. Cseppecskét visszatérve a székely nehézségekhez, melyekből a székely tréfák, sőt, az a bizonyos székely ravaszság született (gondoltad valaha, kedves olvasó, hogy a legendás skót viccek azért olyan skótosak, mert a skótoknak muszáj volt skótnak lenniük, hogy életben maradhassanak, annyira nehéz volt a megélhetésük, annyira kevés volt a termőföldjük, állatuk?), bizony nagy nehézségek voltak még 1985-ben is, amikor első ízben e könyv megjelent. Kőröspataki nagyapámat, nagyanyámat egyszer sem hallottam tréfálni, dolgozni annál többet láttam, eleinte az apostolok lova vitte őket a sepsiszentgyörgyi dohánygyárba, s bizony hajnali háromkor kellett kelni a szegényes „fuvarért”. Nagyapám előbb ellátta a jószágokat – ő az órát soha nem állította át, mert „mit tudja a tehén, hogy eggyel előbb vagy utóbb van, neki pontos időben kell az étel”. Megmosolyogtató, de sokat nem kell törni a kobakot azon, hogy bizony a tehénnek volt igaza. Aztán amikor hazakeveredett a dohánygyárból, ment az erdőre. Sok kőröspataki az erdőből élt – nem volt könnyű élete!
Úgyhogy 2024 a tréfa székelyföldi berkeiben bizony szép mérföldkőnek bizonyult. A baróti Tortoma Könyvkiadó visszahozta a Sáska sógort, de még ki is egészítette eddig nem olvasott történetekkel. Ide illő tréfával szólva: A pap a pénzt a templomban egy ládikóban tartotta. Azt írta rá: „Az Úr nyugszik itt!” A harangozó ellopta a pénzt, és ráírta a ládára: „Nincsen itt, mert feltámadott!”
Legalább olyan hosszú élete legyen a második kiadásnak, mint az elsőnek!
Miklóssi Szabó István
