A Vihar Shakespeare utolsó nagy műve, az életmű szintézise, így nem véletlen, hogy kritikusok egész nemzedéke látta bele a szerző búcsúját a színháztól, költői végrendeletét vagy épp filozófiai és művészi önéletrajzát. Peter Brook szerint ez a darab „egyáltalán nem az, aminek látszik; szigeten játszódik és mégsem szigeten; egy nap alatt (pontosabban négy óra alatt) és mégsem egy nap alatt; a vihar olyan eseménysorozatot vált ki, amely a vihar elülte után is továbbviharzik; (…) foglal magában rontást, gyilkosságot, cselszövést és erőszakot; ez a darab Shakespeare tökéletes végső üzenete, ez a darab az ember egész létével foglalkozik”.
Fergeteges, ízig vérig friss, mai előadás született a Viharból Bodó Viktor rendezésében, amelyben a shakespeare-i világ a maga rétegzettségében, összetettségében, teljességében elevenedik meg előttünk. Humor és poézis egymást erősítik, ugyanakkor a mély, elvont gondolatok is megszólalnak. Nádasdy Ádám jól mondható, lendületes fordítása rengeteg szóviccel, poénnal, kiszólással gazdagodik az előadás során. Színházat látunk a színházban, a színészek egyszerre vannak benne a játékban és reflektálnak rá, ezáltal az előadás a saját megcsináltságát is hangsúlyozza.
A színészi játékhoz hasonlóan a tér is lelepleződik. Nézőként a színpadra helyezett emelvényen ülünk. Látjuk a zsinórpadlást, a bejárókat, a színpadi effektusok ott születnek meg a szemünk előtt. Látjuk működni a szélgépeket, a füstgépeket, az illúziókeltés minden eszközét látjuk működésbe lépni. Beavatódunk a műhelytitkokba, ennek ellenére folyamatos varázslat, meglepetésdömping az előadás. A szigeten vagyunk, Prospero csodálatos szellemi univerzumában, ami ebben az esetben maga a színház. A mágia, az átalakulás színtere. Ide sodorja ki hajótöröttekként a vihar azokat, akik miatt Prospero tizenkét éve a szigeten él.
Hatalmas, mennydörgést idéző hanggal indul az előadás. A baloldalt kinyíló fémajtón a gomolygó, sejtelmesen megvilágított füstből előtűnik Prospero (Pálffy Tibor) és az alvó Miranda (Vass Zsuzsanna). A fény utat rajzol előttük, olyan, mintha az időtlenségből érkeznének. Prospero mezítláb, elnyűtt fürdőköpenyben. Miranda fehér ruhában, egyik zoknija térdig felhúzva. Átalakulóban lévő kamasz, félig gyerek, félig felnőtt, útban a nagykorúvá válás felé.
Prospero segédjét, Arielt (Korodi Janka) szólítja, aki mosógépet taszítva, komótosan érkezik a színre, kezében a nevével fémjelzett mosószeres flakon. Kortyol egyet belőle, beleköpi a mosógép adagoló tartályába s indul a nagymosás. Prospero és Ariel a rázkódó mosógépre könyökölve, higgadtan figyelik, ahogy kitör a vihar, amit ők idéznek elő varázserejükkel. A tisztítás gesztusa indítja el a tajtékzó égiháborút, a felkavarodó külső és belső káoszt, az újrarendeződést.
A zsinórpadlás lépcsőjéről egy szuszra levágtató kapitány (Pignitzky Gellért) stílusosan egy W. S. monogrammal ellátott kávéscsészével érkezik, s egy kötelet bíz a nézőkre azzal az utasítással, hogy tartsák jó szorosan, mintha az életük múlna rajta. A kormányos (Varsányi Szabolcs) a lépcső korlátján lóg, egyik kezével kapaszkodik, a másikkal a kapitánynak szalutál. Kaotikus rohanás, hajókürt, hangosbemondó, kiabálás, hangzavar. Bekapcsolnak a szél- és füstgépek, a mosógépből hatalmas vitorla kerül elő, azt húzzák, feszítik a színészek. Majd egy áttetsző fólia ereszkedik alá. Kibomolva óriási hullámként működik, a hajótöröttek hol fölötte jelennek meg, hol meg alatta vergődnek. Közben Ariel vizet spriccolva szalad körbe. Tombolnak az elemek, a színháztechnika minden adottságát beveti a rendező, látványos vihart kavarva a színpadon.
Esendő, bölcs Prosperót alakít Pálffy Tibor. Segédje a gyors, légies mozgású Ariel, akinek nem szab határt az anyag. Közege a szél, az álom, a zene, a szellemi világ. És persze a szabadság, amit megígér ugyan neki Prospero, de valahogy mindig akad valamilyen sürgős küldetés, ami miatt halasztani kell a felszabadulást.
Miranda beavatási szertartása a vihar, a felnőtté váló, alvó lány megrázó tudatára ébredése. Prospero a nagy mesterek szeretetteljes bölcsességével meséli el neki, hogyan választotta a szellem, a tudományok útját, és öccse, Antonio hogyan taszította le őt Milánó trónjáról, hogyan űzte el őket otthonukból. A szellem szabadsága és a hatalomért folytatott harc feszül egymásnak kettejük konfliktusában, ám Prospero nem a düh, a fájdalom hangján szólal meg, sokkal inkább a rezignált, bölcs elfogadás beszél belőle. Miranda pedig naiv, őszinte rácsodálkozással hallgatja saját élettörténetét.
Ferdinánd (Nagy-Kopeczky Kristóf) a zene csábító dallamát követve jut el Mirandához. Ariel szellemei vezetik. Egymásra találásukkal az első emberpár paradicsomi állapota születik meg újra. El vannak ragadtatva egymástól, ügyet sem vetnek arra, hogy mi történik körülöttük. Ferdinándnak azonban meg kell dolgozni Miranda kegyeiért. Súlyokat cipel, miközben Prospero húzza a strigulákat. Miranda segít neki, ügybuzgóságában, lelkesedésében összevissza dobálja kezeit, lábait, ahogy szalad. Majd könnyedén kapja fel az egymásra pakolt súlyokból álló rakományt, rátrafálva Ferdinándra, aki egyenként hordja őket. Megszűnik számukra az idő, visszafelé mondják ki a szavakat, majd, mintha beakadna a lemez, többször újrajátsszák ugyanazt a rövid jelenetet, Ferdinánd kimegy, visszajön, majd ugyanúgy kimegy, visszajön. Miranda pedig kiszól, hogy ez nincs benne a darabban, teljesen civil.
Iris (Fekete Mária), Ceres (Göllner Boróka) és Juno (Kovács Kati) parádés kézfogást szerveznek számukra. Ariel éppen ebédszüneten van. Tele szájjal, Offline feliratú pólóban jelenik meg és tereli össze szellemeit Prospero parancsára. Azok élénkszínű kék, sárga és piros ruhákban, fejükön impozáns fejdíszekkel jelennek meg, vakító fényben, éteri zene kíséretében. Fentről fehér granulátum formájában áldás hull alá az ifjú párra. Igazi színházi pillanat. Váratlan, varázslatos, meghökkentő. A látványos műsort azonban épp Prospero szakítja félbe egy rendezői utasítással, miután hirtelen eszébe jut, hogy Caliban merényletre készül ellene.
Caliban a sziget őslakója, akit elmondása szerint Prospero „a zongora és a kalorifer közé” száműzött. Egyik szeme műszem, torzított torokhangon beszél. Ing nélküli, kopott fekete kosztümje lazán lóg rajta. Homloka ezüstös festékkel bemázolva. Esetlen, kisemberre emlékeztető figura, egyszerre szánalmas és nevetséges, Kónya-Ütő Bence alakításában pedig zseniális. Ezer arca van, kiapadhatatlan humora és végtelenül gazdag kelléktára. Emlékezetes a fércelt dala, amivel Prospero ellen lázad, vagy zöld üveges jelenetei, amelyben lazán fejtegeti, hogy nem lesz „zöld üveges részegjáték” a színházban 2026-ban. Utolsó jelenetében arra kéri Prosperót, hogy csináljon valamit a torkával, mire az felajánlja a Kónya hangját. Rövid hatásszünet után fűzi hozzá, hogy akkor, amikor Calibant játssza. Sziporkázó ez a humor, ez a folyamatos átjárás az előadás világa és a valós életből hozott utalások, belső poénok között.
Vérbeli bohózat Caliban, Stefano (Erdei Gábor) és Trinculo (Márton Lóránt László) hármasa. A bohóctréfák magasiskolája, a hatalmi harc újabb megismétlődése, vaskos humorral megjelenítve. Caliban hűséget fogad Stefanónak, ha bosszút áll Prosperón. Ám a terv már a kezdet kezdetén befuccsol, amikor az alkoholtól feltüzelt Stefanónak sokadik nekifutásra sem sikerül kimondani azt a szót, hogy kivitelezni. Kitartó próbálkozása valóságos nyelvtörő gyakorlat.
A hatalomért folytatott harc véget nem érő láncolatának vagyunk szemtanúi. Antonio elűzi Prosperót, Prospero elveszi a szigetet Calibantól, Sebastian meg akarja ölni Alonsót, Stefano, Trinculo és Caliban pedig Prosperótól szeretné megszerezni a hatalmat. Feloldozás, visszarendeződés csak a művészet által lehetséges. Nem véletlen tehát, hogy a színház közegébe helyeződik az előadás.
A hajótöröttek saját lelkiismeretükkel szembesülnek. Alonso (Szakács László) elveszett fiát kutatja, mély, kínzó fájdalom emészti. A szószátyár, fontoskodó Gonzalo (D. Albu Annamária) utópiák gyártásába menekül, Antonio (Kolcsár József) és Sebastian (Derzsi Dezső) gyilkosságot terveznek, az alvó Alonsóra és Gonzalóra törnek. Felemelt kezükben ott a kő, amikor Ariel riadót fúj és mindenki felébred. Itt állunk, vigyázunk! mondják a rajtakapottak zavarával. Antonio a legdörzsöltebb, legfélelmetesebb, legkiszámíthatatlanabb figurája a társaságnak. Bár kísérlete sikertelen, nem adja fel, minden lehetséges felkínálkozó alkalmat megragad, hogy a hatalmat magához rántsa.
Büntetésül Ariel az őrületbe hajszolja a királyt és csapatát. Megjárják a poklokat, nem tudnak elmenekülni saját maguk elől. Gonzalo mondja: „itt leltünk magunkra, hiszen mindnyájan magunkon kívül voltunk”. Az utat azonban végig kell járni, nem lehet megspórolni.
Prospero hosszan mérlegeli az ellene fordulók tetteit. Ariel, aki őszintén szánja őket, némán kérleli, hogy bocsásson meg nekik. A mágus bölcsességével átlát az emberi lélek gyarlóságán. Sejti, hogy az első adandó alkalommal minden kezdődik elölről. És nem téved. Antonio keze még az utolsó jelenetben is támadóan lendül a magasba.
Az előadás talán legszebb momentuma, amikor Prospero köpenyét átruházza Arielre, aki meghatódottan, boldogan bújik bele. Ennél szebb, őszintébb gesztust talán el sem lehetne képzelni. Mester és tanítvány meghitt, bizalmas kapcsolata, az átörökítés gyönyörű gesztusa. Búcsúzóul Ariel arcon csókolja Prosperót. Gondosan simítja ki haját a homlokából, utána óvatosan rendezi vissza az arcát takaró fürtöt. Szemében hála, szeretet. És már el is tűnt. Utolsó küldetése a végső szembesítő jelenet összeszervezése.
Három tárgy ereszkedik alá zsinóron az előadás alatt. Prospero könyve mindjárt az első jelenetben, egy üst, amelynek fényes tartalma az őrületbe kergeti a hajótörötteket, majd végül egy homokszemekkel telített palack, ami forogva rajzol koncentrikus köröket a földre, majd Prospero könyvét is betemeti. A mágus kelléktára? A tudás, a kíméletlen szembenézés önmagunkkal, a múló idő sürgetése? A folyamatosan ismétlődő történetek, amelyeket szellemi szinten láthatunk át és érthetünk meg igazán? Nem tudjuk, sejtésünk lehet csupán. Mindenesetre ebben a térben találnak egymásra és néznek újra egymás szemébe a történet szereplői.
Ariel végre szabad, önfeledten énekel, a társulat zenél (Nina Simone: Sinnerman című dala szól). Elhallgat az ének, ritmikusan szólnak tovább az ütőhangszerek. Ariel bemegy a kör közepébe , lehajol, belemarkol a porba, feldobja a levegőbe. Szállnak, ragyognak a porszemek a magasban. Játék volt, csoda, illúzió, varázslat. Tünékeny és álomszerű, mint az élet. Mágia, a színház illékony csodája.
Prospero mögé felsorakozik a társulat. Ugyanúgy, mint a viharjelenetben. Ugyanott tart a történet, ahonnan indult. És elhangzik a drámairodalom egyik legszebb, legtalányosabb monológja. A mágiáját föladó varázslót látjuk, a rendező mágust, aki ismeri az emberi lélek bonyolult rejtelmeit, a létezés mélységeit és összetettségét, aki világokat teremtett Ariellel az előadás elmúlt három órájában. Lemond a varázslás tudományáról. Tetszeni akartam... mondja az alkotó ember végtelen alázatával és kiszolgáltatottságával. Ott ülünk szemben mi, nézők, akik az előadás elején úgy szorítottuk a kötelet, mintha az életünk múlt volna rajta. Most meg azt érezzük, hogy az erős kötél finom, láthatatlan fonallá változott át a színház csodálatos alkimista laboratóriumában.
Nagy Enikő
