– Merre járt ön közel hetven évvel ezelőtt, 1956. október 25-én?
– Budapesten voltam, de nem forradalmárként érkeztem oda. Az október 16-án Szegeden általunk létrehozott Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, a MEFESZ képviseletében küldtek oda néhányunkat, hogy érdeklődjük meg, hová menjünk a bejegyzési kérelmünkkel, hogy a minisztérium, a pártközpont szintjén formailag is elismerjék, elfogadják a MEFESZ-t. Jöttünk-mentünk a minisztériumok, hivatalok között, 22-én a Dolgozó Ifjúság Szövetsége, a DISZ központjában tárgyaltunk, majd elkezdtünk telefonálgatni az egyetemekre. Október 23-án kollégámmal, Lejtényi Andrással visszamentünk a DISZ-hez, ott hallottunk a tüntetésről, átmentünk Pestre, és csatlakoztunk a tömeghez. A Petőfi-szobortól a Petőfi Kör hangszórós kocsijával mentünk át a Bem térre, aztán a Kossuth térre. Csatlakoztunk a Rádiónál meg a Nemzeti Múzeumnál a tüntetéshez, korábban soha nem tapasztalt dolognak voltunk a részesei, nem voltunk rá felkészülve, így aztán végképp nem tudhattuk, mi lesz a vége. Akkor este még fogalmunk sem volt arról, hogy a Sztálin-szobrot közben ledöntötték. Aztán 24-én a rádióban bejelentették a kijárási tilalmat, mi azért csak kicsámborogtunk, a Kálvin térig jutottunk, ott próbáltunk tájékozódni, hogy mi történt az éjszaka. Jött egy szovjet harckocsi – mi behúzódtunk előle egy kapualjba –, belelőtt az első emeleti erkélybe, amely épp fölöttünk volt. Aztán 25-én késő délután valahogy elkeveredtem a Kossuth térre, ahol éppen a holttesteket rakták föl teherautókra.

– Predesztinálta valami hasonló mozgalmárságra, forradalomban való részvételre?
– A saját filmem onnan kezdődik, hogy a Balatonedericsen tanító apám 1948-ban hazaérkezett egy három és fél éves szovjet fogságból, és belépett a környéken szerveződő „fehér gárdába”, arra készülve, hogy visszajönnek az angolok. A 100–150 főt érintő mozgalom lefülelése után néhányukat felakasztották, többen börtönbe kerültek, apám megúszta rendőri felügyelet alá helyezéssel. Igaz, az élete végéig tartott. Én meg loptam egy részletes Magyarország térképet, hogy megtervezzem a disszidálásomat. Aztán nem lett belőle semmi.

– Ilyen előélettel, családi háttérrel hogyan sikerült mégis egyetemre menni azokban a nagyon diszkriminatív időkben?
– Én mindenáron villamosmérnök akartam lenni, már diákkoromban kis rádiókat csináltam. A Műegyetemre felvételiztem, de helyhiány miatt nem vettek fel. A szüleim terhére nem maradhattam, Csepelen megtaláltam a Rákosi Mátyás Vas- és Fémműveket, ott kezdtem dolgozni. Egy évig ott voltam, jól éreztem magam a fiatal társak között, de sokat beszélgettem két-három idősebb szakival is, például arról, mennyire jó dolguk volt a Horthy-korszakban, megbecsülték őket. Közben a minisztériumban döntést hoztak, hogy azt a 60–80 diákot, akik jelesre érettségiztek, de mégsem jutottak be egyetemre, felvegyék más szakokra. Nekem matematika–fizika tanárszakot ajánlottak, én meg nem tudtam jobbat. De hamar kiderült, hogy az nekem nagyon sok. Volt azonban három joghallgató barátom, tőlük hallottam, hogy van egy roppant szimpatikus dékánjuk Szegeden, Perbíró József professzor, aki később a szegedi városi Forradalmi Bizottság elnöke lett. Bekopogtam hozzá 1955. szeptember 6-án, már zajlott az oktatás. Elmondtam, hogy szeretnék átiratkozni a jogra, amiről jóformán azt sem tudtam, mi az. Öt percet beszélgettünk, azt követően közölte, hogy menjek fel a tanulmányi osztályra, adjam le az indexemet, másnap reggel pedig tanóra szerint jelentkezzem a jogi karon. Én meg, aki szenvedtem a matematikán, színjeles voltam a jogon, lebilincselt annak logikája, összetettsége.

– Azon a bizonyos október 16-i nagy diákgyűlésen ön volt az ülésvezető, akinek több száz ember indulatait kellett kordában tartania. Korábban is tömegek élére álló személy volt, akinek nem okoz gondot sok ember előtt beszélni, vagy ott fedezte fel magában ezeket a képességeket?
– Ott fedeztem fel mindezeket magamban, de főleg azt, hogy miként kell lavírozni az emberi indulatok között. Alapvetően csendes ember voltam, ugyanakkor jó programszervező. Akkoriban kezdett foglalkoztatni élénkebben, hogy kellene valami egyesületet csinálni, mert ha többen vagyunk, nagyobb csapat mondogatja, hogy tegyék például fakultatívvá az orosz nyelv oktatását, talán valamit el lehet érni. Itt tartottunk akkor, amikor eldöntöttük, hogy tüntetésen, nagygyűlésen hozzuk nyilvánosságra a követeléseinket. Az október 16-i gyűlést azonban még nem mi hívtuk össze, hanem a DISZ. Az ülésvezető asztalnál viszont nem ült senki, összenéztünk, és eldöntöttük, hogy most mondjuk el, mit terveztünk. Tulajdonképpen sem politikai, sem közéleti céljaink nem voltak, csak egyetemi hallgatókat érdeklő, az ő problémáikat megoldani kívánó programpontjaink.

– Abban az időszakban viszont már egyre nyíltabban politizáltak az emberek, a diákok még inkább. Ülésvezetőként hogyan reagált a hangulat- és hangsúlyváltozásokra?
– Eredetileg diákérdekvédelmi szervezetnek indultunk, amely az orosz nyelvtanulás opcionálissá tételét, a tandíj, ösztöndíj kérdését, hasonlókat tűzött a zászlójára. Menet közben viszont felmerült a szovjet csapatok kivonásának követelése is. Volt közöttünk egy délvidéki származású diák, aki jugoszláv kapcsolatok vádjával két-három évvel korábban már megjárta a börtönt. Ő volt az első olyan bátor valaki, aki megfogalmazta a szovjet csapatok kivonásának politikai követelését. A felhívásnak olyan harsány tömegtámogatottsága volt, hogy már nem lehetett kihagyni. Megvitattuk, levezető elnökként megszavaztattam az indítványt. Háromnegyedes többséget kapott. A 21-i Délmagyarország, a szegedi helyi napilap közölte ugyan a MEFESZ 20 pontos követelését, a szovjet csapatok kivonását azonban nem merte.

– Abban a forró hangulatban is fontosnak tartotta betartani a demokrácia szabályait. A jogász dolgozott önben, vagy „védművet” remélt tőle az esetleges későbbi megtorlások esetére?
– Levezető elnökként mindent megszavaztattam. Azt is, hogy október 20-án megtartjuk a következő nagygyűlést, addigra összeállítjuk a szervezeti szabályzatot meg a követeléseket, és pontokba szedjük az úgynevezett programot. Még egy lényeges dolgot csináltunk: megállapodtunk, hogy másnaptól kezdve a teremben ülő hallgatók minden karon tartanak egy gyűlést, elmondják, mit hallottak, és megkérdezik, mit szólnak hozzá a többiek. Ha egyetértenek vele, akkor titkos szavazással karonként megválasztanak három-három embert, összesen – figyelembe véve a hat kart – tizennyolc főt, akik részletesen összeállítják a 20-i nagygyűlés programját, megalkotják a szervezeti szabályzat tervezetét és a programtervezetet. Nehogy az legyen, hogy mi kitaláltunk valamit, de nem vagyunk demokratikusan, választással feljogosítva a hallgatóság képviseletére. Sajnálom, hogy az első nagygyűlés vulkánszerű kitöréséről nem maradt meg hanganyag, mert a 20-i már jóval csendesebb volt. Arról viszont fennmaradt hangfelvétel. Tudomásom szerint az volt az egyetlen olyan gyűlés abban az időszakban, amelyet ugyan nem mi szerveztünk, de spontán egyetemista nagygyűléssé vált. És amelyen egy szem DISZ-vezető, pártvezető sem szólalt fel, vagy ha netán elkezdte, azonnal lehurrogták.

– Mérlegelték, milyen következményei lehetnek az elindított mozgalomnak?
– Nem különösebben, lehet, hogy kissé „elaltatott”, hogy 17-én Szegeden járt az oktatásügyi miniszter, Kónya Albert, és miután részt vett a jogi kar gyűlésén, egyetértett azzal, hogy saját, egyetemista ifjúsági szervezetet hozzunk létre. Azt hiszem, ráérzett a hatalmas feszültségre, arra, hogy nagy botrány lenne, ha adminisztratív eszközökkel akarná megfékezni a hangulatot. Talán még érzelmileg is tudott azonosulni az ifjúság lelkesedésével. Persze akadt olyan társam, aki – azzal érvelve, hogy ez már meghaladja a hatalom tűrőképességét – próbált rávenni, hogy fejezzem be, mert az ország összes egyeteméről kirúgnak. Én viszont már eléggé elszánt voltam ahhoz, hogy kijelentsem: nem mondhatom, hogy gyerekek, túllőttünk a célon, fejezzük be, legyünk újra szorgalmas, jó diákok. De ha visszalépek, már az sem állította volna meg az eseményeket.

– A forradalom alatt Budapesten néhány napon át nemzetőr is volt. Hogyan keveredett az események sűrűjébe?
– Talán 27-e volt, amikor bejött valaki a kollégiumba Kopácsi Sándoréktól a rendőrkapitányságról, hogy rendfenntartás céljából szervezik a nemzetőrséget. Szegedi társammal, Tóth Imrével és néhány kollégistával együtt elmentünk. Adtak karszalagot, nemzetőr-igazolványt meg egy géppisztolyt lőszerrel. Két napig nemzetőrök voltunk Pesten. Hogy pontosan hol jártunk, nem tudom felidézni, nem ismertem annyira a várost. Egyszer pénzszállítmányt kísértünk, aztán őriztünk egy épületet valahol a nyolcadik kerületben, ezt később sem lehetett letagadni, a nyomozás során a kollégium igazgatója azt vallotta, hogy a két szegedi ott járkált géppisztollyal a kollégiumban. Fegyvert nem használtunk, nem adódott olyan helyzet. Azt hiszem, 30-án döntöttünk úgy, hogy nekünk elegünk van Pestből. Bementünk az ötödik kerületi rendőrkapitányságra, leadtuk a fegyverünket, és egy teherautóval visszamentünk Szegedre. Aztán december végén hazamentem Balatonedericsre.

– Mikor kezdték önön számonkérni a forradalmi szerepvállalást?
– Valamikor január 10-e környékén mentem vissza Szegedre. Néhány napra rá a házinénim rémülten fogadott, hogy egy szakasz pufajkás keresett, feltúrták a szobámat. Az előző napokban a MEFESZ nálam lévő összes papírját – szabályzatok, egyebek, meg a röplapok, igazolványok – gondosan elégettem az albérleti szobám kis vaskályhájában. Vonatra ültem, hazautaztam, elmondtam, hogy köröznek, a családi kupaktanács pedig úgy döntött, hogy disszidálni kell. El is indultam az egyik rokonomhoz Vas megyébe, úgy volt, hogy hajnalban átvisznek a határon, én azonban közöltem, hogy mégsem megyek el. A Dunántúlon különböző nagynéniknél, nagybácsiknál, unokatestvéreknél töltöttem el egy-egy hetet, valamikor márciusban visszamentem Szegedre. Amint megláttak a barátaim, azt mondták, azonnal tűnjek el, mert a rendőrök tűvé tették értem a várost. Megint illegalitásba vonultam, de valamikor április végén kaptam az egyetemtől egy levelet, hogy jelenjek meg fegyelmi tárgyaláson. Arra gondoltam, hogy muszáj mennem, ellenkező esetben kirúgnak az egyetemről. A reggeli órákban érkeztem Szegedre, bementem az egyetemre, rémülten néztek rám, és azt mondták, azonnal tűnjek el. De száz méterre sem voltam az egyetemtől, amikor két civil ruhás nyomozó mellém lépett, beballagtunk a rendőrkapitányságra, ahol nagy gaudiummal fogadtak, hogy végre megvan, akit akkor már négy hónapja üldöznek.

– Mérlegelt, hogy mennyire érdemes ellenállni vagy együttműködni?
– A MEFESZ szervezését és azt, hogy a forradalom alatt nemzetőrök voltunk, nem tartottuk bűnnek. A forradalom előtti MEFESZ-szervezést teljesen nyíltan csináltuk az egyetemen, napokig tárgyaltunk a rektorral, a dékánnal, a DISZ-bizottsággal. Azt gondoltuk, ezt nem foghatják föl túl súlyosan, de tévedtünk. Az eljárás során alapvetően erre helyezték a hangsúlyt, és kiderült, hogy ez bizony az ellenforradalom előkészítése címszó alatt fut.

– Mikor derült ki, hogy ön lesz az elsőrendű vádlott?
– Amikor a kezembe nyomták a vád­iratot. A forradalom alatt Szegeden egyetlen halálos áldozat volt, ehhez képest súlyosak az ítéletek: egy halálos, több életfogytiglani, tizenötéves és tízéves ítélet. Az egyetemistaperben nyolc-tíz éves börtönbüntetéseket szabtak ki. Az ügyész hármunkra, rám, Tóth Imrére és Gönczöl Dezsőre a legszigorúbb ítéletet kérte, de nem a legsúlyosabbat, ez azt jelzi, hogy nem kért ránk kötelet. Fellebbeztünk, a másodfokú bíróság olyan értelemben változtatta meg az ítélet indokolását, hogy a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés helyett mozgalom kezdeményezését és vezetését mondta ki. Merthogy nem illegálisan, nem titokban követtük el, hanem nyilvánosan tüntettünk, szövegeltünk, tartottunk gyűlést. Erre alapozva másodfokon két–három évvel mindenkinek csökkentették az ítéletét. Az enyémet nyolc évről ötre; 1960. április elsején szabadultam.

– Miután Magyarország valamennyi egyeteméről kizárták, honnan kezdte a talpra állást?
– 1970-ben gondoltam úgy, hogy megpróbálom kérvényezni, hogy folytathassam az egyetemet. Mint utólag kiderült, megint szerencsém volt, mert nem a főnökhöz került a kérvényem, hanem valami helyetteshez, és értesítettek, hogy újra elölről kezdhetem levelezőn, Budapesten az Eötvösön. Öt év alatt elvégeztem az egyetemet, 1976-ban doktoráltam. Jogi diplomával megpróbáltam elhelyezkedni a szakmában. Az őrhalmi téeszben lett egy jogtanácsosi állás, nyugdíjba ment az elődöm, felvettek oda jogásznak. 1990 nyarán megkeresett aztán egy hat-nyolc fős, harminc év körüli balassagyarmati fiatalokból álló csapat, hogy legyek a polgármesterjelöltjük. Tudták rólam, hogy ötvenhatos vagyok.

– Azon a bizonyos gyűlésen poszt­trianonos kérdések is felmerültek: területvesztés, csonkítás, magyarságvesztés. Önt mennyire érintette meg akkoriban a külhoni magyarság ügye?
– Kevésbé, legfeljebb annyiban, hogy a Felvidék visszatérésekor apám is jelen volt, fehér vászonruhás katonaként ő is „visszafoglalta” Kassát. Erdéllyel semmiféle kapcsolatom nem volt, zárt területnek számított, bár Lejtényi Andrással készültünk rá, hogy mi is megnézzük magunknak. De nem lett belőle semmi. Amikor aztán kijutottam, az sem feltétlenül a Politikai Foglyok Szövetsége, a POFOSZ külügyi képviseletének volt köszönhető, máig olyan személyes kapcsolatok éltetik elsősorban, mint amilyen a sepsiszentgyörgyi Török Józsefhez fűz. Ugyanakkor kötelességemnek tartottam, hogy a szentgyörgyi emlékmű létrehozásából anyagilag is kivegyem a részem.

Dr. Kiss Tamás
1934-ben született Tapolcán balatonedericsi tanító szülők gyermekeként. 1953-ban érettségizett a keszthelyi gimnáziumban. 1956 októberében Szegeden másodéves joghallgató volt, amikor néhány barátjával felvetették az egyetemi és főiskolai hallgatók új, párttól és hatalomtól független érdekvédelmi szervezetének létrehozását. A MEFESZ megalakulását október 16-án mondták ki. Rövidesen a budapesti hallgatók is megalakították a maguk MEFESZ-szervezetét, és megfogalmazták saját – a szegedihez hasonló tartalmú – politikai követeléseiket. A forradalom kitörését követően előbb Budapesten, majd november 1-től Szegeden volt fegyveres nemzetőr. A forradalomban vállalt szerepéért másodfokon ötéves börtönbüntetésre ítélték, amnesztiával szabadult 1960-ban. 1963-ban költözött Balassagyarmatra, ma is ott él. 1990 és 1994 között Balassagyarmat alpolgármestere volt, a ciklus lejártával nyugdíjba vonult. 1990-től a Történelmi Igazságtétel Bizottság, majd az 56-os Magyarok Világszövetsége munkájában vett részt. 1996 és 1999 között a Miniszterelnöki Hivatal Kabinetirodáján dolgozott: a volt politikai üldözöttek ügyeivel foglalkozott, közreműködött az 1956-os évfordulók és ünnepek szervezésében. 2002-től a Magyar Politikai Foglyok Szövetségénél tevékenykedett, 2006-tól a POFOSZ nemzetközi kapcsolatait intézte, így például az INTER-ASSO (Kommunizmus Üldözötteinek Nemzetközi Szövetsége) elnökségi feladatait.