Bár nem a megyénkben születtek és éltek, de ezer szállal kötődtek Háromszék kulturális életéhez, prominens személyiségeihez, a Háromszék napilap egykori szerkesztőihez. Két személyről emlékeznék meg e neves évforduló kapcsán, kicsit megkésve, de még idejében, a 2024-es évben.
Szécsi András
neves festőművész az egyik, aki 1934. február 14-én született Bukarestben, ahova a család – mint annyi székely család – az életterét keresve vándorolt ki Székelykeresztúrról. A bécsi döntés után hazaköltöztek, és András az Unitárius Főgimnáziumban végezte elemi és gimnáziumi tanulmányait, a keresztúri tanítóképzőben szerzett diplomát (1953), majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára iratkozott be, ahol három évig tanult. 1956-ban a megalakulandó Diákszövetség alapszabályzatát a diákok dolgozták ki, akik többek között egyetemi autonómiát is kértek. Lázadó magatartásukért több diákot, így András kollégái közül Balázs Imrét és Tirnován Videt jó néhány évre szabadságvesztésre ítélték. Szécsit csak kicsapták, és többé nem is vették vissza a főiskolára. Ennek ellenére a Romániai Képzőművészek Szövetsége Maros Megyei Fiókja a tagjai közé választotta, és 1957-től minden tartományi, illetve megyei kiállításon részt vett. Az első egyéni kiállítást dr. Demeter Jenő bányaorvos segítségével 1959-ben Köpecbányán rendezte bányászportréiból. Ezután több egyéni kiállítást rendezett Székelykeresztúron, Marosvásárhelyen, Udvarhelyen, sőt, 1973-ban New Yorkba is eljutott. Még ebben az évben elnyerte az országos festészeti díjat, és egy három hónapos ösztöndíjjal Párizsban tehetett tanulmányutat.
Leggyakoribb témája a Székelyföld tájai, a Hargita, a magányos, sokszor csupasz fák, kunyhók, a közelgő vihart jelző nagy, sötét felhők, égővörös naplementék, napfelkelték jellegzetes „Szécsi-stílusban” megfestve. Mindezek a festő magányát, nyomorúságos életmódját fejezik ki, akinek egy nem sikerült házasság után a marosvásárhelyi Sáros utcában egyetlen szoba-konyha-fürdőszoba-műterem lakása volt. Ezért sokszor vidéki barátaihoz menekült a magány elől egy-egy hétre festeni, ahol egy-egy portré fejében a barátai ellátták mindennel. Mert kiváló portréfestő is volt. Háromszéken több általa festett portré található, hiszen sokszor jött ide, többször hozzánk is.
Valamikor, már a halála után, a sepsiszentgyörgyi Bazárban lévő Képkiállítási Termet valakik más célra akarták felhasználni. A város művészeti vezetői hirtelen egy hosszú ideig tartó kiállítást rendeztek a megyében lévő Szécsi-festményekből, így mentve meg a fent nevezett termet a képzőművészet számára. Közel félszáz Szécsi-képet gyűjtöttek össze, ami bizonyítja az erdélyi festészet élvonalába tartozó festő megyénkhez való kötődését. 1970–1980 között a Marosvásárhelyi Rádió külső munkatársaként a művészeti rovat egyik szerkesztője, de több cikke jelent meg a Vörös Zászló, Előre napilapban és A Hét hetilapban is.
1991. október 20-án a marosvásárhelyi lakásában halt meg. Székelykeresztúron a timafalvi temetőben van eltemetve. A város egy kis utcát is elnevezett róla.
Szécsi András önarcképe
Ilia Mihály,
a Szegedi Egyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszék irodalomtörténész-professzora éppen Szent Mihály napján töltötte be a 90. életévét. S mert kiterjedt érdeklődési köre nem kerülte el Erdélyt sem, egyik erdélyi útja alkalmával több mint fél évszázaddal ezelőtt Farkas Árpád költő barátomnál megismerkedtünk. Ekkor a Tiszatáj folyóirat főszerkesztője volt. Annus József főszerkesztő-helyettessel, vonattal jöttek ismerkedni a kolozsvári, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi írókkal, az irodalmi és művészeti élettel és általában mindennel, amit a számukra nagyjából ismeretlen táj nyújtott. Szerettek volna a moldvai csángókhoz is eljutni. Én vállaltam, hogy elviszem az Ojtozi-szoros utáni első csángó faluba, Gorzafalvára, de mivel nekem is kötött munkaköröm van, tovább nem tudom vinni. Ez is megfelelt nekik, s így másnap a kis Fiat 850-es autómba bezsúfolódva nekivágtunk az Ojtozi-szorosnak. A faluban felkerestünk egy fazekasmestert, vettünk néhány cserépedényt, bejártuk a település egy részét, szóba állva néhány emberrel, gyermekkel, majd hazajöttünk. Úgy emlékszem, nálunk is aludtak. Ekkor fogadott barátságába a két szerkesztő. Aztán nem sokkal később Kovásznán voltak az ottani barátjuknál, Szurkos doktornál, ahová kérésükre felvittem Farkas Árpádot, feleségét, Erzsébetet és dr. Szabó Zoltán barátomat. Ez pontosan 1974. március 24-én volt. Onnan tudom ilyen pontosan, mert Szurkos doktor házának halljában – ahol mi kávézás közben megbeszéltünk ezt-azt a romániai irodalom kérdéseiről – fel volt szerelve egy lehallgatókészülék, ami ott elhangzott, apró betűkkel írott jelentés formájába került aztán a központba, amit az évtizedek múlva kivett „szekus dossziémból” tudtam meg. Aztán úgy adódott, hogy a mi házunk vendége is volt Ilia professzor úr.
Ezekben az években tisztelt meg azzal, hogy a barátjának fogadott. Aztán jöttek a megszorító, nehéz idők, ők sem jöhettek Romániába, én sem mehettem jó ideig külföldre, még Magyarországra sem. Csak a rövid üdvözletek jöttek, mentek, de azok rendületlenül, mind nekem, mind Lenke feleségemnek. Aztán jóval később – amikor én is írogatni kezdtem – figyelemmel kísérte a megjelent írásaimat a Háromszékben, illetve a Székelyföldben, elolvasta megjelent könyveim egy részét, gratulált hozzájuk, és írt is róluk.
Nem találok szavakat, amelyekkel elmondhatnám, hogy mit jelentett nekem ez a fél évszázados barátság! Segített kivédni a falu frusztráló hatását, bátorított, sok-sok szempontból példát mutatott. Áldásos tevékenységéről, hatalmas tudásáról, szerénységéről írók, művészek, tanítványok sokan és sokat írtak éveken keresztül, és most, a 90. születésnapján is. A tisztségei felsorolására nem vállalkozom, csak a kitüntetéseit sorolom fel a teljesség igénye nélkül: Irodalmi munkásságáért 1972-ben József Attila-díjjal, 1990-ben a Magyar Művészet Alapítvány díjával, 1991-ben Déry Tibor-díjjal, 1995-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki, 1992-ben a Szegedért Alapítvány fődíját adományozták neki, 2009-ben a Magyar Érdemrend keresztje a csillaggal kitüntetést kapta. 2013-ban a Hazám-díjat adományozták a tudós irodalomtörténész professzornak. És most, 90. születésnapja alkalmából életműdíjat kapott és Szeged díszpolgárává választották.
Kedves Professzor Úr, Kedves Mihály Barátom. Én is gratulálok neked a 90. születésnapodon kapott kitüntetésekhez, a kilencven évhez, e nehéz időben kifejtett tevékenységedhez, s hálásan köszönöm a fél évszázadot átfogó ránk figyelésedet, barátságodat, minden elképzelhető jót kívánva, hálás híved:
Dr. Nagy Lajos
