Ha eljönnek, kitapinthatják e vidék gazdasági érverését, láthatják, valahogy errefelé a zöldmezős beruházások nem gyarapodtak annyira, mint más városok környékén, de főként tapasztalhatják, milyen úthálózaton lehet közlekedni például Brassó és Csíkszereda között. Tudjuk: rettenetes. Nem is csoda, hogy a befektetők széles ívben elkerülték a környéket, mert ilyen viszonyok között lassan minden autóút bizonytalan kimenetelű kalanddá alakul. Ugyan az előző kormány szakállamtitkára, Tánczos Barna sokszor nyilatkozott ígéretek sokaságát villantva a szóban forgó útszakasz felújításáról, de eddig jóformán semmi nem történt, ha csak azt nem tekintjük feledhetetlen vívmánynak, hogy kivágtak néhány fát, vagy hogy egy-egy pár négyzetméteres felületen hónapokig piszmogtak apró javítási munkálatokkal. Sovány vigasz, hogy Tánczos kijelentéseivel mostanra legfennebb néhány pici gödröt lehetne betömni, szomorúbb, hogy míg az RMDSZ kormányzati tényező volt, ebben a kérdésben nem sikerült előbbre lépni, ezrek, tízezrek állandó bosszúságára.

Addig is, míg arra várunk, hogy ezen a téren Berceanu és csapata bizonyítson, az említett út kapcsán a leginkább érintett háromszéki települések — Oltszem, Málnás, Mikóújfalu, de akár Sepsiszentgyörgy is — önkormányzatai legalább szimbolikus lépéseket fontolgathatnának, hogy a kőbányákból szállító nehézgépjárművek ne tehessék még jobban tönkre — kényük-kedvük szerint — ezt a pokoli szakaszt. Már csak azért is érdekes ez a történet, mert az andezitet fejtő multinacionális cégek zöme a fővárosban adózik, miközben az itteni úthálózatot használhatatlanná teszik. Ez nekik semmibe nem kerül. Köszönik, ők tehát jól vannak. De mi, itt élő önérzetes, gépkocsikat sűrűn javíttató és autonóm eszmék irányába pillantgató állampolgárok miért fogadjuk némán és közönnyel ezt a kizsákmányolást?