A minap fényképeket hozott a közösségi oldal algoritmusa. Egyszerűségében is gyönyörű ház volt rajta. Alsó része természetes, kicsit megfaragott kövekből készült, felül pedig vakolt, kékre mázolt. Nem évtizedek, bő évszázad sugárzott minden részletéből.
Hogy jelenleg lakják-e, nem derült ki a felvételből. Látszott, hogy nem felejtették el, némileg gondját viselik, de környezete túlontúl csendesnek tűnt. Ablakai részben csukva, a tornáca elhanyagolt, de cserepei jók, szinte újnak hatottak. A csak kevésbé látható utcán sem járt senki... A fénykép mellett még csak két komment állt. Az első olyan megszokott, talán laknék ott, írta a szerzője. A második viszont sokkal személyesebb: itt élt nagyapám, vajon megvan-e még a sírja? – sóhajtott fel a világhálót bújó, a fotográfiába valószínűleg szintén véletlenül botló hazánkfia.
Hej, mennyire szíven tud ütni egy ilyen egyszerű mondat!
Nagyapáink nincsenek még olyan távol, arcukat, alakjukat, hangjukat, nevetésüket, mozdulataikat a legtöbben könnyen felidézzük. Emlékszünk szerető, óvó ölelésükre, tenyerük csontos szorítására, évődő bosszantásukra, a sétatéri közös meccsnézés örömére, a szánkózás hidegére, a húsvéti kölni illatára, a közösen megélt, nyers fenyőillatú karácsony hangulatára, a születésnapi ajándékbontásra. Itt vannak ők ma is. A gyerekeikből – azaz édesanyánkból és édesapánkból – sugárzik ránk a tekintetük. Bennünk vannak, belénk is jutott szeletük, mert még apró gyerekként észrevétlenül magunkba emeltük, holnapunk számára elloptuk lényük darabkáját.
Aztán köd előttem, köd utánam: feledhetjük, hol alusszák örök álmukat?
Ilyenkor, október végén nem azt kell kérdeznünk, hol domborul a hantjuk, hanem tudva azt, távolból is el kell zarándokolnunk hozzájuk. Ez az erdélyi magyar ember számára alapszabály. A sírt az ősz által odasodort levelektől megtisztítani, a vázába friss vizet tenni, virágot benne elhelyezni, majd rövid ima közben hálát adni azért a rengeteg jóért, amit tőlük, az előttünk járóktól kaptunk. Emlékezni, milyen jó, hogy voltak nekünk.
