Amikor a kecses léptű gólyák és vidáman cikázó fecskék látványa már csak emlék, amikor a napsugarak napról napra bágyadtabban cirógatják orcánkat, amikor a sötétség egyre növekvő pimaszsággal merészkedik ki odújából, ismét mélabú itatja át a lényünket. És hiába az ünneplőbe öltözött természet, a szemünket gyönyörködtető ezernyi csoda, képtelenek a hatását semlegesíteni.
Talán, mert az idő és tér korlátai közé szorított véges földi létünk hiábavalóságának hamis érzetéből fakad?
Mi, emberek, mindig is tisztelettel ötvözött félelemmel tekintettünk az elmúlásra, mely érzés ősszel, a földre hulló élettelen falevelek mennyiségének növekedésével egyenes arányban fokozódik bennünk, amíg teljesen a hatalmába kerít. A szorongásunk pedig idővel, kortól és nemtől függetlenül, a környezetünket is megfertőző reményvesztettségbe, majd szomorúságba csap át, ha nem találunk magunknak lelki fogódzót.
A Teremtő számtalan kapaszkodót kínál nekünk az életünk során, azonban látó szem, halló fül és érző szív kell ahhoz, hogy felfedezd. Hiszen a kedvesed mosolyában, a gyermeked kacajában, az embertársad tekintetében, a fenséges hegyek, a nyújtózkodó róna, a végtelen víz látványában, az erdők zúgásában, a patakok csobogásában, a tenger morajában, esetleg egy érintésben, egy kézfogásban, egy ölelésben is rejtve lehet. Csak észre kell venned.
Elődeink ezt tudták, és a génjeikbe kódolt ősi bölcsesség birtokában nem akartak mások lenni, mint akinek születtek. Megmaradtak kíváncsiságtól fűtött, tanulékony, a látható és láthatatlan világ törvényeit megismerni és megérteni, nem felborítani és megváltoztatni akaró embereknek. A legkiválóbbak sem tetszelegtek Isten szerepében és nem játszották a Mindenhatót. Ha valaki mégis erre vetemedett, a történések hatására előbb-utóbb kénytelen volt rádöbbenni gyarló emberi voltára.
De az előttünk járók azzal is tisztában voltak, hogy minden mindennel összefügg, és még egy fűszál sem hajlik meg értelmetlenül, következmények nélkül, így a halál is fontos szerepet játszik a világegyetem alakulásában, formálódásában. Annál is inkább, hogy sajátos egységet alkotó sejtjeinkkel, a tudatunkban születő gondolatokkal és a lelkünkben vibráló érzelmekkel külön-külön is egyedi és megismételhetetlen világot alkotunk, amely nem semmisülhet meg véglegesen és nyomtalanul.
Ne reszkessünk tehát a halállal való elkerülhetetlen találkozás gondolatától, viszont arról se feledkezzünk meg, hogy ez bármikor bekövetkezhet, ami folyamatos cselekvésre, a ránk itt és most kirótt feladatok elvégzésére, a bennünk fészkelő szeretet maradéktalan kisugárzására kell hogy sarkalljon minket.
Ugyanakkor a megnyugvást és lelki békét nyújtó, a magunkba való nézés és magunkkal való szembesülés lehetőségét biztosító megszentelt terek felkeresésére, ahová bármikor elvonulhatunk a sebeinkre gyógyírt találni és erőt gyűjteni. Ezek egyike a temető, melyben egy-egy sírnál elidőzvén kedves emlékek, jó tanácsok és intő szavak bukkannak fel a feledés homályából és zsongnak körül. Üzen a múlt, feltölt és útba igazít. Az emlékezés gyertyáinak évente fellobbanó lángja pedig feléleszti kilátástalanságba dermedt lelkünket.
