Az akkor még Sztálinvárosnak nevezett Dunaújvárosban felnőtt edző gyermekkoráról elmondta, ott minden adott volt ahhoz, hogy élete a sport felé irányuljon, „minden sportág jelen volt a városban, a körülmények is ideálisak voltak, hiszen négyévesen már műjégpályán tanulhattam korcsolyázni”. Edzői pályafutását 2003-ban kezdte Kaposváron, de részletesebben a Ferencvárosnál 2010–2011-ben eltöltött edzői időszakáról mesélt. Felidézte kudarcait is, melyek miatt olykor feldühödött, s a fél stadiont felgyújtani akaró szurkolókkal szemben is állnia kellett a sarat, például úgy, hogy kiállt és emberséges hangon beszélni próbált velük, magára vállalva minden felelősséget. Az átélt, nem mindig kellemes emlékek dacára úgy fogalmazott, hogy a Fradinál töltött időszakot élete legnagyobb élményének tekinti.

A találkozón a magyar Aranycsapatnak a még mindig, hetven év távlatából is ragyogó teljesítménye is szóba került: „Ennek a válogatottnak olyan respektje volt, hogy még 2010-ben is, az UEFA edzői továbbképzőjén az NSZK–Magyarország 1954-es világbajnoki döntő egy mozzanata képezte a konferencia logóját” – hangsúlyozta, hozzáfűzve, hogy sem ott, sem másutt, például Barcelonában sem feledkeztek meg a magyar futball kiválóságairól. „Kubalát, Kocsist vagy Czibort ma is félistenekként kezelik Barcelonában. Valamennyi kultúra elismeri, hogy a mai, modern futball alapjait a magyar Aranycsapat tette le. Mi itt, Magyarországon azonban elveszítettük azt a kultúrát, amit az Aranycsapat képviselt. És ha a magyar válogatott vagy mi, a piramis alján levő edzők, nem találunk vissza az Aranycsapat kultúrájához, akkor a magyar futballnak nem lesz jövője” – fejtette ki némileg borúlátóan Prukner László.