A zord, szeles időjárás ellenére közel hetvenen rótták le kegyeletüket a származásuk miatt a barcaföldvári fogolytáborban sínylődött és az embertelen körülmények, valamint kegyetlen bánásmód miatt elhunyt magyar és szász foglyok emléke előtt. A házigazda Kristály László Zsolt hidvégi református lelkész Máté evangéliumából vett igére (28:20) – „és íme én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” – építette megemlékező istentiszteletét. Hangoztatta, mindenkinek szól az üzenet, rabnak és fogvatartónak, valamint az emlékezőnek is.

Ungvári Barna András elmondta, 1944 ősze nagyon sok családban, közösségben a megpróbáltatások éve volt. Ekkor kezdődtek meg a fogolytáborokba való elhurcolások. A magyarok és németek internálására, kiutasítására vonatkozó intézkedéssorozat alaphangját az 1944. szeptember 12-én a Szovjetunió és Románia között megkötött fegyverszüneti egyezmény szolgáltatta. Különböző ürüggyel hurcolták el az embereket. A Román Nagyvezérkar október 19-i értesítése szerint „a magyar hadseregben szolgált, és a felszabadított Erdélyben levő otthonaikba hazatért katonaszökevények hadifoglyoknak tekintendők, és lágerekbe internálandók”. Szeptember végén, októberben megteltek a fogolytáborok. A Hidvégi Református Egyházközség anyakönyvébe a fogolytáborban elhunyt első halottat november 21-én jegyezték be. A halottak száma folyamatosan nőtt decemberben, de főleg 1945 januárjában, februárjában, márciusában. Sok család élete kettétört, mert vagy az édesapa, vagy a fiú került fogolytáborba.

A 2000-es a megpróbáltatások éve volt, számára is, mondotta a lelkipásztor. A 2000. június 26-án ide felállított (és mutatta a jelenleg ott álló, engedély nékül lerakott, Szent Györgyöt ábrázoló mozaikos emlékművet) és aznap az akkori földvári polgármester által lehúzatott emlékmű esete próbára tette. „Hiábavaló volt-e ez a sok fáradozás, a küzdelem? Elkeseredés, düh, lázadás minden kavargott bennem. De az Úristen ezt is jóra fordította!” – mondotta Ungvári Barna András, majd folytatta: az itt álló nagy sziklatömb egy évet a hidvégi református parókia előtt „pihent”, még egy évet itt, az utolsó tömegsír dombján a kerítésen kívül (és a szintén engedély nékül állított kereszt felé mutatott). Ez a gondolat nem hagyta nyugodni és Markó Gáborral, a Brassói Megyei Tanács akkori alelnökével való tanácskozások során arra jutottak, hogy minden év november elején megemlékezést tartanak az utolsó tömegsír dombján. Az első megemlékezést 2000. november 3-án, pénteken szervezték, erről a Háromszék november 4-i számában Benkő Levente tudósított. A továbbiakban Ungvári Barna András az eltelt huszonöt év eseményeire, fogolytalálkozókra, emléktábla-állításokra, kiállításmegnyitókra, valamint a túlélőkre – akikkel még beszélgetett, de mára már elhunytak – emlékezett. És – ezt már elcsukló hangon tette hozzá –, emlékszik a túlélők családtagjaira, akik azóta is hordozzák a sebet, az életük megtört részét.

A beszédet követően Szabó József kőhalmi unitárius lelkipásztor imát, Bencze Nimród krizbai evangélikus lelkész áldást mondott. Kirch Gábor Ferenc, az RMDSZ Brassó megyei szervezetének elnöke kettős érzésének adott hangot, egyrészt boldog, hogy itt lehet, másrészt szomorú, hogy oly kevés fiatal van az emlékezők között. Kérte a jelenlévőket, jövőre hozzák el gyerekeiket, unokáikat is.

A 90. zsoltár – Tebenned bíztunk – és himnuszaink eléneklése után Ungvári Rebeka elmondta Konsztantyin Szimonov Várj reám című versét, majd megkoszorúzták az emlékművet: többek között Lay Imre ’56-os elítélt, a brassói Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének tagja, a táborban elhunyt Ábrahám Mihály 89 éves lánya, magyarmacskási leszármazottak, vitézi egyesületek, egyházak, RMDSZ-szervezetek.