Az az igazság, hogy ezt nem lehet megúszni, minden évben egyszer csak beköszöntenek a sötétség hónapjai, nincs ebben semmi meglepő újdonság. Mégsem lehet erre lelkileg felkészülni, nekem legalábbis nem sikerül. Bár megpróbálok minden tőlem telhetőt bevetni, hogy a kitartóan próbálkozó borús búbánat ne érjen célba, bevallom, nem mindig járok sikerrel. Ilyenkor meg az elkeseredés kerülget, hogy miért nincs bennem is annyi erő, kitartás, mint sunyi ellenfelemben. Hallgathatok én zenét, gyújthatok gyertyát, felkapcsolhatom az összes kis lámpát, tehetem-vehetem az összes tenni-venni valót a hangulatosra teremtett benti kis világban, kint akkor is sötét van. Jöhetek, mehetek, kereshetem a jó helyeket, jó társaságot, kint akkor is sötét van. Ideig-óráig sikerül szinten tartani az életkedvemet, de kint akkor is, továbbra is sötét van. Korán, hosszan, kitartóan.

Folyton panaszkodunk, hogy felpörgött az élet, gyorsabban telik az idő, nem értjük, miért és hová dübörög ezerrel. Bár van tudományos magyarázata a lerövidült időnek, de az is csak másodpercekről számol be. Ezek szerint lehet, hogy igazából a mi készülékünkben van a hiba, vagy valamit rosszul csinálunk, és az így hat vissza ránk. Ki a megmondhatója? Mégis, amikor ránk telepszik a hónapokig tartó sötétség, mintha az idő is lelassulna. A napi teendők nem fogynak el, azokkal továbbra is kell pörögni, de a belső motor is mintha lassabban működne, valahogy arra is rátelepszik a fene nagy sötétség.

Ilyeneken morfondírozom este hatkor, és nem a következő villanyszámlán… Merthogy, közben világít majdnem az összes lámpa. Szóval, itt bent igazán hangulatos, csak még bennebb (magamban, ott legbelül) kell a világosságot generálnom folyton. Na, ez már macerásabb, lassan olyan vagyok, mint egy lefáradó áramfejlesztő. De azért igyekszem. Az ablak mögött a sötétítőt nem húzom be, az sikertelen próbálkozásnak bizonyult. Az is csak azt sugallja, hogy van ott valami eldugva, amit nem akarok látni. De az a valami mégiscsak ott van, szóval kit akarok én becsapni? Hadd lássam azt a mocsok sötétséget, és hátha sikerül megküzdeni vele mégis! Szól a zene, várnak jó könyvek, filmek, és bár hajlamos vagyok (én is) ilyen időkben bekuckózni, azért kinti programok is tervben vannak.

És igazából, amire ezeknek az enyhén búbánatba hajló gondolatmenetnek a végére értem, elszégyelltem magam. Soha ne legyen nagyobb gondom, mint mindenféle, sunyi kis csellel nyakon csípni a ránk törő, több hónapos, de mégiscsak múló sötétséget!

Fotó: Pixabay.com