Úgyis mindegy, mindenik párt egyforma, mindenik jelölt egykutya, minden politikus hazudik, mindenki csal, lop, az én életemet semmiben sem befolyásolja, hogy ki kerül hatalomra, az én voksom úgysem számít, szavaztunk már elégszer, és mindig csalódtunk – gyakran hallani ilyen hangokat, véleményeket, és akadnak olyanok, akik tiltakozás- vagy büntetésképpen maradnak távol az urnáktól. Pedig távolmaradásukkal nem is a rendszert, nem is a politikusokat – kizárólag saját magukat, családjukat, gyermekeiket, unokáikat, hozzátartozóikat, barátaikat büntetik. Mert tiltakozás ide, kiábrándultság oda – Romániának így is, úgy is lesz választott elnöke, választott parlamentje. Csak akkor mások döntik majd el, hogy ki lesz a Cotroceni-palota lakója, kik ülnek a kormányban vagy a bukaresti törvényhozásban. Márpedig e helyeken olyan döntések születnek, amelyek alapvetően befolyásolják életünket: többek között, hogy mi lesz a nyugdíjakkal, mennyi adót kell befizetnünk, és ezért mit kapunk cserébe, épül-e autópálya, új út térségünkben, hol újítják fel a kórházat, beszélhetünk-e magyarul a hivatalokban, milyen az iskolai tananyag, intézhetjük-e ügyeinket saját településünkön, vagy pedig egy számunkra kedvezőtlen közigazgatási átszervezés következtében több tíz, esetleg több száz kilométert kell utaznunk. Nincs olyan Romániában élő magyar ember, akiknek e kérdések közömbösek lennének – és azt sem árt tudatosítani, hogy a rendszerváltozás óta eltelt közel 35 év alatt nem akadt egyetlen olyan román politikai erő sem, amely felvállalta volna ezeket az ügyeket, amelynek bár nyilatkozatok szintjén fontos lenne a magyarlakta régiók fejlesztése, nyelvi jogaink bővítése, a nemzeti identitás erősítését szolgáló intézmények kiépítése, fenntartása, fejlesztése. A választási kampányban azt látjuk, hogy mind a specifikusan magyar ügyek, mind az ország általános helyzete szempontjából fontos kérdésekről jóformán csak Kelemen Hunor és az RMDSZ beszél.

Van azonban e pragmatikus szempontokon túlmutató dimenziója is annak a rituálénak, amelynek során az urnákhoz járulunk. Választáskor ugyanis nem csak – sőt: elsősorban talán nem – jelölteket választunk, hanem közösséget is. Arról döntünk, hogy melyik közösséghez akarunk tartozni. Azokhoz kívánunk-e tartozni, akiket nem ismerünk, akik bennünket sem ismernek, akik teljesen más szempontok szerint döntenek, akiket talán pár miccsel és sörrel megvásárolnak, akiknek nem fontos a magyar szó, akiknek mindegy, mi van velünk, milyen körülmények között élünk, mit akarunk mi ebben az országban? Vagy pedig ahhoz a közösséghez, amely családtagjainkból, barátainkból, szomszédainkból, munkatársainkból áll, azokból is, akikkel időnként vitatkozunk, de amelynek tagjaival a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt egy nyelvet beszélünk, hiszen ugyanazok a bajaink, óhajaink, közösek ünnepeink, örömeink, és amelyre – mint már annyiszor bebizonyosodott – baj esetén számíthatunk?

Fotó: Albert Levente