Hogy valóban mi a labdarúgás, azt igazán a magyar Aranycsapat tagjai tudhatták, akik 71 évvel ezelőtt, 1953. november 25-én aratták világraszóló, történelmi 6–3-as győzelmüket az angolok felett Londonban, az évszázad mérkőzésén. Ennek a meccsnek az emlékére november 25-ét a magyar labdarúgás napjává nyilvánították, amikor érdemes elidőzni egy kicsit a múlt emlékein, elgondolkodni és reménykedni is ugyanakkor, hogy ami az Aranycsapatnak akkor sikerült, talán megismételhető lesz egyszer.

A magyar Aranycsapat mai ésszel szinte felfoghatatlan, elképzelhetetlen rekordokat állított fel a világ labdarúgásában. Ez idáig még senki sem tudta megelőzni például Magyarországnak az 1954-es svájci világbajnokságon nyújtott teljesítményét, amikor a magyar válogatott összesen 27 gólt szerzett, vagy Kocsis Sándort, aki ugyanezen a világbajnokságon minden idők legjobb gólátlagát érte el: 11 gólt lőtt öt mérkőzésen.

De hogy sikerült mindez nekik, mit tudhattak ezek a fiúk, amit azóta soha senki??

Egyértelmű válasz a kérdésre nincsen, annyi azonban biztos, hogy a magyar edzők az ötvenes években forradalmi újításokat vezettek be a labdarúgásban, akartak és mertek is változtatni a játék stílusán, próbálkozásaikat pedig siker koronázta. Nem csupán szerencse kérdése volt a siker, hanem bebizonyosodott, mint a történelemben már oly sokszor, hogy a siker azoké, akik mernek új utakat választani, akik el mernek indulni a megszokottól eltérő új utak, új ösvények felé. Ezt tették a magyar szakvezetők is, ezáltal aranybetűkkel vésve be a magyar nevet a világ emlékezetébe.

Seneca ókori római filozófus mondta, hogy „nem azért nem merjük, mert nehéz, hanem azért nehéz, mert nem merjük”. A magyar Aranycsapatra, a londoni 6–3-ra emlékezve a foci örömein túl gondoljunk e napon mai, mindennapi életünkre is, az előttünk álló kihívásokra: mi lenne az, amin változtatnunk, újítanunk kellene, hogy magunk is valami emlékezeteset, legalább egy 6–3-as győzelmet hagyjunk hátra életünkből?

Fotó: Wikimedia Commons / Fortepan / Erky-Nagy Tibor