A római katolikus egyház – néhány kivételtől eltekintve – általában és alapvetően nem ismeri el a válást. Mi, reformátusok, Jézus szavaira hivatkozva („Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza” – Mt 19,6), azt mondjuk, hogy amit nem Isten kötött egybe, vagy ami széthullott és nem házasság többé, azt szükségtelen halott volta ellenére együtt tartani.
A baj csak ott és akkor kezdődik, amikor nem tudjuk pontosan meghatározni, meddig élő egy házasság és mikor hal meg. Vajon meddig érdemes a csüggedt házasfelekkel csatázni az együtt maradásuk érdekében? Meddig lehet mesterséges lélegeztetéssel a leállt légzést vagy az éppen leállt szívet újraindítani? Pál apostol a saját véleményét írja meg a korinthusiaknak, amikor megengedi, hogy ha a hitetlen fél válni akar, akkor ám váljon el, ez esetben a hívő fél nincs szolgaság alá vetve (1Kor 7,10–16).
Az eskü szövege nem akar senkit sem megkötözni. Ígéret formájú figyelmeztetés ez azoknak, akik házasságuk megkötését és esküvel való megerősítését Isten akarata szerint, az Ő jelenlétében vállalják, hogy vigyázzanak, mert ez nem egy-két hétre szól. A hamar elromló, rövid együttlét után felbomló házasságok hátterében egy elhamarkodott, felelőtlen döntés van, ami ellen nem megoldás az sem, ha nem kötnek házasságot, csak együtt élnek, megjegyezve, hogy ha nem megy, nem erőltetjük, szétválunk és megpróbáljuk mással. Több szempontból is káros ez a felfogás.
Aki így gondolkodik, az nem harcol, mert minden akadálynál, nehézségnél azonnal feladja. Mihelyt küzdeni kell, megfutamodik. A készet, ha más küzd helyette, elfogadja, sőt, egy idő után rendszeresen másra terheli át az előkészítést is.
A megismétlődő megfutamodások még azt a minimális akaraterőt is aláássák, ami van, vagy ami maradt még, és ha a férfi gondolkodik így, akkor éppen arra válik alkalmatlanná, amire Isten megteremtette, hogy tudniillik egy család feje legyen. Ha pedig egy családnak nincs „természetes” feje, akkor az asszony kénytelen férje (párja) helyére lépni, így viszont az egészséges családmodell borul fel, a szülők szereptévesztése a gyerekek viselkedésében folytatódhat.
Az így gondolkodó szülő „követendő” mintává lesz a következő nemzedéknek, ők pedig azt a tanulságot szűrik le maguknak, hogy semmi sem örök, minden csak ideiglenes. Küzdőképtelen, elsősorban csak a mának, a pillanatnak élő, távolabbi, elérendő célt maga elé ki nem tűző, álmodozó, de az álmait megvalósítani képtelen, terhet, áldozatot nem vállaló; szeretetre vágyó, de ő maga szeretni, szeretetét kimutatni képtelen nemzedékké lesz, ha eleve nem vállalja a holtomiglan-holtáiglant.
Igaz, e két szó csaknem teljesíthetetlen igénnyel lép fel azzal szemben, aki kimondja. De – ha nem is éppen ezt a két szót – a lényegét milliók mondták el már Isten színe előtt. Aki pedig e dologban is az Úrra bízta magát, többé-kevésbé meg is tartotta, mert ha botladozva is, de végigment ezen a keskeny úton. Ha hittel járja végig, akkor az ember földi idejének véges határáig előretekintve, megsejthet valamit az örökkévalóságnak és Isten szeretetének végtelenségéből.