A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház idei évadának első előadása Shakespeare A vihar című darabjából készült az egyik legfontosabb magyarországi rendező, Bodó Viktor irányításával. A próbafolyamat nem volt zökkenőmentes, egészségi problémák és más nehézségek is hátráltatták a munkát, de végül mégiscsak sikerült bemutatni az előadást a kitűzött időpontban. Az alábbi interjút a bemutató utáni éjszaka készítettük a rendezővel, aki már hajnalban visszautazott Budapestre.
– Többnyire Németországban dolgozol mostanában. Miért vállaltad el ezt a sepsiszentgyörgyi felkérést?
– Egyrészt volt egy szép emlékem Erdélyről, mert még a főiskola után rendeztem egy előadást a marosvásárhelyi színháznál. Az volt az első külföldi munkám, és nagyon jól éreztem magam benne, nagy szeretettel és elképesztő munkabírással álltak az ügy mellé a színészek. De ehhez a színházhoz is kötnek szép emlékek, jártunk egyszer itt egy fesztiválon a kétezres évek elején, és nagyon jól fogadta a közönség az előadásaimat. Tehát amikor Bocsárdi fölkért, igent mondtam, de utána még sokáig tervezgettük, hogy mikor, mekkora csapattal, milyen darabot stb. Tavasszal volt egy háromnapos találkozásom is a társulattal, ami szintén jó élmény volt, úgy éreztem, rendben lesz ez. Igen, sokat dolgozom Németországban és más országokban is, de külföldön nem magyarul szoktam rendezni, ezért is izgalmasnak ígérkezett ez a munka. A másik ok pedig, amiért elvállaltam, hogy nyugodtabb, otthonosabb, elmélyültebb alkotómunkára vágytam, mint amit a nagyvárosi színházakban általában tapasztalok, ahol nagy a nyomás, de a hangulat meglehetősen rideg.
– Miért A vihar-t rendezted?
– Nagyon ritkán szoktam így darabot találni, ahogy elkezdtem olvasni, egyből láttam a szereposztást, és nagyon erős hangulatokat éreztem benne. Úgy gondoltam, hogy ezekkel az emberekkel ezt kell színpadra állítani. Az előző rendezésemhez képest is jó továbblépés volt ez a fajta költőibb színház, sok megfejtenivalót kínált a szöveg. Korábban Závada Péterrel készítettünk különböző Shakespeare-átiratokat az Örkény István Színházban, melyek által próbáltuk aktualizálni a szöveget, ott azonban mindig azt éreztem, hogy bár közelebb kerül a történet a fiatalokhoz, valamit mégis elveszítünk. Az érthetőség, közvetlenség kedvéért sérült a dramaturgiai szerkezet, a szöveg összetettsége... Ez a Nádasdy Ádám által fordított szöveg mindenestül befogadhatónak tűnt, hisz csak annyira csavargatja az agyat, amennyit még elbír az ember. Azt is tudtam, hogy nem akarok épített díszletet, inkább különböző képeket kellene komponálnunk a látványtervezővel, amire A vihar ugyancsak megfelelő, mert egy szigeten játszódik, ami illik ehhez az egyszerűséghez.
Fotó: Barabás Zsolt
– Mitől gondolod azt, hogy kell vagy nem kell épített díszlet? Térfüggő ez?
– Inkább pénz- meg energiafüggő, mindig mérlegelni kell, hogy milyen arányban áldozzon az ember figyelmet és időt valamire egy rendezés során. Az épített díszlet nyilván azt is jelenti, hogy azt időben meg kell tervezni, le kell adni a terveket, és persze sok kötöttséget is jelent. Ha nincs díszlet, még meggondolhatom magam háromszor az olvasópróbáig, hogy egy jelenetet hogyan helyezzek el, milyen típusú esztétikája legyen, a színészek hogyan dolgozzanak a térben. Valahogy hiányzott már nekem ez a szabadság, mert az előző előadásomban óriási díszlet volt, sok apró részlettel. Inkább akkor szoktam ilyen nagy díszleteket tervezni, amikor nagyvárosi német színházakban dolgozom, ahol nagyon komoly háttérgépezet működik, már egy magyarországi városi színház sem képes legyártani olyan hatalmas látványelemeket, kellékeket, mint amilyeneket néha megálmodunk a stábbal. Talán van egy kis megalománia bennünk, mert néha el szoktunk szállni, ha lehetőségünk van rá. Legutóbb Hamburgban szálltunk egy nagyot, amihez képest itt sokkal egyszerűbbet szerettem volna.
– Milyen volt a próbafolyamat? Hallottam, hogy egészségi problémák nehezítették a munkát, nagyon nehéz időszakok is voltak...
– A színházcsinálásban előfordulnak mindezek, talán abban volt ez a munka nehezebb az átlagnál, hogy itt sűrítve voltak együtt a nehézségek. Mintha ez is része lett volna a darab mágiájának... Ez a társulat nagyon jól tud dolgozni, koncentráltan, alázatosan és humorral, szeretettel, kreativitással, úgyhogy elég jól mentek a próbák, amikor jött az én egészségi problémám, meg a Mátray Lászlóé. Nálam fizikai jellegű volt, váratlanul feldagadt a karom, Lacinál lelki eredetű. Elmondhatatlanul nehéz a színészélet, egyszerre szellemi, lelki, fizikai igénybevétel, miközben a színész tudja, hogy az ő élete nem fontos ebben az összefüggésben, hanem a darab fontos, meg az előadás... Jelen esetben az történt, hogy az élet meg az egészség előretört, éreztük, hogy veszélybe került a bemutató, úgyhogy azonnal beszéltem a színház vezetőségével, és ők ugyancsak nagy figyelemmel, felelősséggel és szeretettel álltak az ügy mellé. Mátrayval is átbeszélve a dolgot, végül adódott egyfajta megoldás: Pálffy Tibor elvállalta Mátray helyett Prospero szerepét, Szakács László pedig beugrott Pálffy korábbi szerepébe. Amikor ez megtörtént, már kevés időnk volt a bemutatóig, aggódtam, hogy ezt a szöveg- és játékmennyiséget már nem tudják megtanulni a színészek új szerepeikben. Pár nap alatt azonban kiderült, hogy mégiscsak menni fog, de akkor jött az én betegségem. Már jó ideje éreztem, hogy baj van a könyökömmel, de próbáltam eltussolni. Úgy gondoltam, sokkal fontosabb, hogy megoldódjon ez a szerepcsere. Aztán kórházba kerültem, ahol ismét kiderült számomra, hogy mennyire törékeny ez az egész, amit mi csinálunk. A covidnál tudatosult bennem először, hogy bármikor szilánkosra összetörhet rengeteg befektetett munka... Szóval, azt mondták az orvosok, hogy nagyon veszélyes fertőzést kaptam, amit műteni kell, de ebbe persze nem mentem bele a főpróbaidőszak küszöbén.
– Nem lehetett volna halasztani a bemutatót?
– Volt egy ilyen forgatókönyv is a lehetséges A, B, C, D, E verziók között, mert mi van, ha Pálffy nem vállalja, ha nem készülünk el stb., ilyenkor számot kell vetni minden lehetséges helyzettel. Át lehetett volna tenni egy jóval későbbi időpontra a bemutatót, de annak az lett volna a kockázata, hogy kihűl a dolog. Úgy döntöttünk, mégis megpróbáljuk most bemutatni, és szerencsénk volt: nagyon nehezen, rengeteg erőfeszítéssel, de végül összeállt. Örülök, hogy így alakult.
– Milyen emlékekkel maradsz a mostani rendezésedről?
– A hétköznapok emlékei jók bennem, erőt éreztem ebben a társulatban, jól dolgoztunk annak ellenére, hogy az ilyen krízisek mindig megpróbálják az embert és az egész közösséget. Érdekes, hogy kiből mit hoz ki egy ilyen helyzet, és ez a társaság nagyon jól reagált, észnél volt mindenki... Egy krízishelyzetet úgy is le lehet reagálni, hogy még nagyobb legyen a káosz, és beomoljon a jég, de itt fókuszba állt mindenki, háttérbe kerültek a személyes félelmek, és mindenki azt kereste, hogy miképpen lehet kihozni ebből a helyzetből a legjobb megoldást. Még valamilyen derű vagy könnyedség is volt a dologban, ami a körülményeket tekintve nagyon furcsa volt számomra. Éreztük valamennyien, hogy olyan kincs van a birtokunkban, amit nem akarunk sem félretenni, sem elengedni. Ez egy nehéz, de varázslatos darab, amely sok izgalmat rejt magában, Shakespeare művei közül is az egyik legkülönlegesebb. Most is találok benne olyan mondatokat, amelyekkel még lehetett volna foglalkozni...
Fotó: Barabás Zsolt
– Szóval, vannak hiányérzeteid az előadással kapcsolatosan?
– Hogyne lennének, hisz rengeteget elvesztettünk a próbaidőszakból. Mindezek mellett még egy színházi turné miatt is volt egy hosszú leállásunk. Nem az a normális ritmusa egy darab színpadra állításának, ahogy most történt, hisz először tegnap, az előbemutatón tudtunk lemenni elejétől a végéig. Ez nálam úgy szokott lenni, hogy egy-két héttel a bemutató előtt már összpróbát tartunk... Utána persze megint ízekre szedjük az egészet, de esténként összpróbázunk. Ez fontos a színészeknek ahhoz, hogy magabiztosan tudjanak mozogni az egész rendszerben, finomítani tudják a saját karaktereiket stb. És persze, én is így tudom sűríteni, kiszedegetni a fölösleges dolgokat, könnyedebbé tenni. Ez a produkció utolsó percre sült meg, ezért fennállt a veszélye annak, hogy más íze lesz, mint amilyent szeretnénk. Úgy löktük ki a hajót a vízre, hogy még nem volt minden elkészítve rajta. Igazi viharhelyzet volt... De nincs olyan munkám, amely után elégedetten álltam volna fel, a végtelenségig lehet bogozgatni a szálakat.
– Mindig ugyanezzel a tervezőcsapattal dolgozol?
– Nem, ez most részben új csapat volt. A zeneszerzővel és a dramaturggal dolgozom együtt folyamatosan, a media designerrel is számos komoly munkán vagyunk túl. A fénytervezővel párszor dolgoztam eddig, a díszlettervezővel és a jelmeztervezővel még nem volt közös munkám.
– Hogyan ajánlanád a nézőknek az előadást? Mi az, amire felhívnád a figyelmet?
– Mélysége és humora is van, ezenkívül sok energiát fektettünk abba, hogy erős legyen a látványvilága. Szerintem már a viharjelenet miatt érdemes eljönni, de ami utána következik, az is figyelemre méltó. Úgy érzem, kissé éretlen még, de benne van a szívünk-lelkünk... Kár, hogy nem alakíthatom tovább Magyarországról, de tudom, hogy jó kezekben hagyom itt ennél a társulatnál, még sokat fog erősödni ez a produkció.
