Hogy az a banda hogyan verődött össze, azt ma már senki nem tudná megmondani. Vegyesen voltunk, annyi bizonyos, párhuzamos osztályok különböző érdeklődésű és különböző tanulmányi előmenetelű diákjai, olyan tizenhat év körüliek, hát istenem, mi is voltunk fiatalok. Meglehetősen fura körülmények között, akkoriban nem is szabadott volna tizenhat évesnek lenni, azt csak az Omega hazudta, hogy milyen szép és jó tizenhat évesnek lenni – nem volt az, de mi elhittük Kóbornak, meg Benkőnek, arról csak sokkal később szereztünk tudomást, hogy ők is egy szilveszteri buli előtt tudták meg, hogy Omega lesz a zenekaruk neve. De ez az ezerkilencszázhatvanas évek eléjén történt, annyira ne menjünk vissza a történelemben. Csak röpke negyven esztendőre. Akkor robbantottunk fel mi, huligánok Kökösben egy házat.

Nem tudom, hogyan lehet megfogni egy ennyire régi történetet. Hisz sokaknak egy emberöltőnyi idő ez, másoknak csak fél életük – hát vágjunk bele a közepébe. Arra nem emlékszem, Hegi hogyan lett a társaság középpontja, hogy vezéregyéniség volt, az biztos. Köré csoportosultunk, de hogy miért, milyen titkos, mégis egyértelmű okoknál fogva, azt ma már homály födi, miképpen azt is, mi lett volna Hegiből, ha itt marad. De nem, ő emigrált, szülei vitték messzi Némethonba, naná, hogy a szövetségibe, a demokratikusba senki sem akart kivándorolni, nem is lett volna értelme csöbörből vederbe kerülni. Akkor azonban – nyolcvannégy? nyolcvanöt? – még itthon voltunk mindannyian, Tibi is, meg a másik Tibi, és József Attila (bár mindkettő keresztneve, de ő legalább annyira jó fej, mint akiről a keresztségben személyneveit kapta), és persze Gyufa, na jó, ő most is itthon van, és a lányok, emlékezni kéne az ő nevükre is, de csak az Ildikóé ugrik be, ő volt a házigazda. Hogy miért éppen ő, arra talán az a magyarázat, hogy társaságunkban egyedül ő lakott vidéken, s márpedig ahhoz a szilveszterhez valami félreeső hely szükségeltetett, mert Heginek ördögi terve volt. Mai szemmel ítélve ártatlan ugyan, de nyolcvannégyet vagy nyolcvanötöt írtunk akkoriban. És a tűzijáték nagyon nem volt divatos azokban az esztendőkben.

Mert Hegi azt találta ki, hogy szilveszter éjszakáján, pontban éjfélkor, hatalmas tűzijátékot fogunk rendezni. Erre már hónapokkal korábban készült, azt szintén a homály fedi, hogy honnan vette az ötletet, a lényeg: kitalálta, hogy gyufaszálak fe­jének ledörzsölésével olyan anyagot lehet előállítani, ami ha megfelelőképp van lefojtva, amolyan fel­nagyított csil­lagszóróként – vagyis tűzijátékként – működik. Ehhez eszközként egy gömböt, abból kiálló csöveket képzelt el, a gömb két fele menettel rögzült egymáshoz, a csövekbe kellett a gyufaport beleszórni, vattával lefojtani, a begyújtás pedig a gömb közepében történt volna meg, égő papír által. A tervet még a vonaton, buliba menet ismertette a társasággal, mutatta is a hátizsákjában lapuló, fémből készült gömböt, rajta – mint sündisznó tüskéi – a kiálló csövecskékkel. Nagy durranás lesz, nyugtáztuk mindannyian, de egy szót sem szóltunk, nem csak a falnak, a vonat fülkéjének is füle volt akkoriban.

Rockszilveszter volt a javából. Már amennyire azokban az esztendőkben az lehetett, de lehetett, mert volt Szabad Európa Rádió, ahonnan a zavart adó ellenére másolni lehetett a világzene legújabb szerzeményeit, és legfőképpen volt stúdió a Csíki utca elején, ahol kis késéssel, nem túl sok pénzért, de a szerzői jogok teljes mellőzésével szintén hozzá lehetett jutni a világzene legjavához. Ehhez járult hozzá később Hegi a hét lemezzel – de ezt majd az epilógusban.

Hogy milyen volt az a kökösi szilveszterezés (nyolcvannégyben vagy nyolcvanötben), arról a vélemények megoszlanak. Emlékeim szerint jó, sőt, nagyon jó buli volt, eltekintve attól, hogy a falusi ház alacsony mennyezetű lévén, értelemszerűen az ajtók is – legalábbis a városi mércéhez képest – alacsonyabbak voltak, s mikor Zsoltika egyik szobából a másikba akart átviharzani, a szemöldökfát megfejelte, össze is esett azonmód, sebaj, begurítottuk egy ágy alá, épp az AC/DC dübörgött, ilyen apróságokkal akkor és ott nem lehetett foglalkozni. Másnap nagyon fájt a feje, de nem csak neki, pedig más nem fejelte meg a szemöldökfát.

Éjfél közeledtével Hegi beüzemelte a tűzijátékot. Ezt onnan lehetett tudni, hogy egy ideje csend volt a falusi házban, Hegi ugyanis nemcsak a társaság lelke volt, de a szolgálatos lemezlovas is, azonkívül poénvadász, táncmester, pezsgőbontó és nőcsábász, ez utóbbit néhányan nehezen szívlelték, de Heginek mindent meg lehetett bocsátani. És eljött a visszaszámlálás ideje is, valakinek meg kellett volna gyújtania a kanócot, Hegi kétségbeesetten nézett szét, ott álltam mellette, átvettem hát a gyújtót, az újságpapír azonnal fellángolt, a felső félgömböt, amelyikből kiálltak a lefojtott gyufaporos csövecskék, gyorsan rácsavaroztam az alsóra, mely három lábon nyugodott a fagyott, havas földön (na igen, akkoriban még igazi telek voltak), aztán futottam. Nagy pukkanás, semmi tűzijáték. Az az év sem hozott semmi újat az életünkben, maradt minden úgy, ahogy volt immár negyven esztendeje. De legalább a tél igazi volt.

Újesztendő reggelén a kökösi vasútállomás füstös falú, büdös, sötét várótermében énekeltük, hogy „a lábamon alig-alig állok, mégis a falig elhányok”, a vonat Brassó felől sehogy sem akart befutni, mások is vártak rá, rosszallóan nézték a városi fiatalokat. A kétsornyi ének folyamatos ismétlése közt a helyiek visszafogott susmutolása ütötte meg a fülünket: hallottad-e, hogy valami huligánok az éjszaka felrobbantottak egy házat a faluban? Pedig csak annyi történt, hogy a tűzijátéknak szánt szerkentyű felső félgömbje ahelyett, hogy csillagokat szórt volna, elrepült, lefelé szálló ívében pedig a szomszéd ház tetején pár kupás cserepet összetört. Na igen, Hegi sem volt tökéletes.

És ígértem egy epilógust, hát íme. Hegi – Hegedűs Levente – azt az emlékezetes kökösi szilvesztert követően Némethonig meg sem állt, onnan postázott hét bakelitlemezt hét itthon maradt legjobb barátjának. Hogy miért éppen – vagy csak – hetet? Talán mert ő is szerette József Attilát.