Halmozottan hátrányos helyzetű személyről lesz szó az alábbiakban, s a szándékom egyértelmű: segíteni kellene rajta és gyermekein valahogyan! Nem ő keresett fel, én szólítottam meg a munkaelosztó hivatal folyosóján, ahol munkahelyet keresett, megélhetésért talpalt, mint annyian e napokban. Megviselt arcú, törékeny, kis termetű, 47 éves nő, nagyon tisztán öltözve. Mindjárt kiderül, miért kell ezt külön kiemelni. Miként az is érdeme, illetve hát ellenálló képességét dicséri, hogy az emberfeletti megpróbáltatások ellenére lelkileg nem tört teljesen össze.
Anna asszony készségesen fogadta érdeklődésemet, utóbb jöttem rá, elsőre azt gondolta, valami munkára kívánom felkérni. Arra ugyanis most éppoly nagy szüksége van, mint egy falat kenyérre. Aztán csalódottságát udvariasan leplezve válaszolt kérdéseimre. Különös sors tárult fel előttem.
Hét gyermekkel
— Csíkkarcfalvi vagyok, a szüleimmel jöttem ide még gyermekkoromban a hetvenes években. Ők, sajnos, el vannak halva, nincsen senkim. Nem voltunk ilyen gazdagabbak, csak amire readolgoztunk, annyink volt. Iskolát? Hát keveset, az utolsót a 2-es számú líceumban valamikor 1990-ben, de akkor már öt gyermekem volt. Dolgozni jóval azelőtt kezdtem, a textilgyárban betanultam mint fonónő. De közben végeztem a vöröskeresztes tanfolyamot is. Azt akarták, menjek olyan helyre, ahol a betegeket boncolják. A kórházban. Fiatalka voltam, a vért törölni irtóztam. A kórháztól kérték, és azért tanítottak be önkéntes vöröskereszteseket, mert arra volt szükségük. Mi azért vállaltuk el az iskolát, hogy valamiben részt vegyünk. De utoljára megundorodtam a sok vértől, s maradtam a textilgyárban. Közben férjhez mentem, jöttek a gyerekek. Akkor a sok családi probléma, egészségi probléma, mindenféle! Szóval, nem voltam százszázalékos, miként most sem vagyok.
Hét gyereke van életben, s e szám szociális helyzetével, de jórészt a nyolcvanas évek romániai népesedéspolitikájának csapdáival is magyarázható. Aki megélte a kort, annak nem kell magyarázni, miben álltak.
— A legnagyobb 24 éves. Hogy segít-e? Nem segít, mert barátnője van, jegyben jár vele. Nem nagyon megyek oda, hogy segítsen. Mert ugye az édesapjuktól el vagyok válva. A törvényen elosztották a gyerekeket, ők akkor nem engem választottak. Hogyan? Hát fele-fele. Minden meg kellett volna hogy felezve legyen. Eztet én nem vállaltam, s ezért mind az útra kerültünk. Hogy történt: a lakásban én maradtam a kicsikkel. Nagy adósságunk volt, 45 millió az akkori pénzben, ez 2003 körül volt. Még azelőtt egy keveset törlesztgettem, mert én dolgozni dolgoztam (önnek is, gondoltam, valami bedolgozásra lenne szüksége), de amit kerestem, nem volt elég. Aztán mindenért megvert. A cigarettáját tőlem kérte mindennap. Hazavittem egy fél kenyeret, mert ugye azt néztem, hogy a gyerekek legyen, mit egyenek. Reggel újból kellett menni munkába, éhgyomorra, betegen, mindenféle. Nem nagyon bírtam.
Elváltak, a lakás elúszott. A gyerekekről akarom kérdezni, de bizonyítandó, hogy a munkától nem fél, legújabb megkapaszkodási kísérletét kezdi mesélni: külföldön vállalt állást, onnan jött haza decemberben.
Vendégmunkán
— A parókián dolgoztam, takarítottam, de ott felmondtam, azt gondoltam, külföldön jobban fogok keresni. De ott is csak pár hónapot fizettek... A gyerekeket? Nem vittem magammal, ők itthon maradtak, segített az állam, áttettem őket egy családi házba. Mondtam ugye, hogy az úton maradtunk? Muszáj volt. Ott laknak a Horgász utcában, egyik 20 éves, a legényke 19 és a kislány 13. Úgy van, hogy nekem szülői felelősségem, hogy segítsem őket. Tavaly júniusig a központi parókián takarítottam. Akkor átvittek a szlovákokhoz, Komarnóba, ahol mint vizuáló és mint operátor dolgoztam. Kik? A marosvásárhelyi cég, a Readamro. Hol? A mobilgyárban, ahol rakják össze a telefonokat. Felvettek rendesen, de aztán bebukott, vagy megszakadt a szerződés, nem tudom.
Mutatja a mobilja kijelzőjét, hogy annak az alkatrészeit rakta össze.
— Ezeket a panelokat kellett vizuálni, hogy megvan-e minden. Szentgyörgyről is voltunk vagy négyen, de sokan máshonnan. Három hónapot dolgoztunk a Foxcon gyárban, és utána kettőt a Sony Bravia televíziógyárban. Ottan operátorok voltunk. Nehéz? Egyáltalában nem volt nehéz. Voltak az összeszerelők, aztán jöttek a kemencések, és utána az operátorok. Mi a készterméket ellenőriztük. Lakni? Hát a menedzserünk vett ki egy lakrészt. A gyár. Úgyhogy a fizetésben a szállás és az ebéd is benne volt. Hogy tudtam-e pénzt félretenni? Persze. Még haza is küldtem. De decemberben haza kellett jöjjek, pedig nem is volt számításom, hogy otthagyom. De jöttek a kínai munkások, és ők kellett hogy praktizáljanak. Azokat a fázisokat át kellett ők is járják.
Nem árul el többet, felbontották a munkaszerződésüket, de úgy tudja, hat hónap után ,,ha akarunk, visszamehetünk".
Szociális segélyen
A baj az, hogy karácsonyi ,,ajándékként" munka nélkül maradt. Itthon viszont nem jár neki a munkanélküli-segély, hanem csak a ,,szociális pénz", az pedig mindössze egymillió. Plusz egy ebéd a városi ingyenkonyhán.
— Januárban leadtam a doszárt. S most, ha nem találok semmi munkát, akkor február közepén kell dolgozzak tíz napot a szociális pénzért. Mit? Hát például amikor a 13 éves lányom kicsi volt, és vele otthon maradtam, akkor a segélyirodának meg a gyámhatóságnak segítettem. Ilyen cetliket kellett kikézbesíteni azoknak, akik nem jelentkeztek idejében. Egyszer berezeltem egy kicsit, a Csíki utcában egy olyan családhoz küldtek, ahol magyar és román romák is voltak. Megijedtem, és megszakítottam a szociális segélyt. Ugye, kevés is volt, nem lehetett megélni belőle. Ki kellett vinni az Őrkőre is, felhívni a figyelmüket, minden. Olyan volt, mintha én szöktettem volna őket. Pedig dehogy. De tiszta egyedül voltam. Ők meg haragudtak rám. Olyan is volt, hogy az egyik asszony férjét a Kender utcában megölték, hátba szúrták. Mondta egy nővér, ne menjek többet. Úgyhogy egy keveset veszélyes is volt, de mit tudjak csinálni, nekem is meg kellett élni. Mindig betegen! Mindig gyógyszer nélkül! Mindig éhesen! Istenem, 47 éve a Földön vagyok én is!
A betegsége idegi természetű, külföldi gyógyszerekre van szüksége, azok sokba kerülnek. Azokat, csak ha megveszi, akkor tudja szedni.
Éjjeli szálláson
A textilgyár legújabb toborzására jelentkezett, próbamunkán is volt benn, lepedőket varrt össze, vasalt is, véleménye szerint jól teljesített, de hiába hagyta hátra a telefonszámát, eltelt egy hét, nem hívták vissza.
Megnézi az óráját: fél egy. Ideje elindulnia a szegénykonyhára. Nem ott fogyasztja el, hanem magával viszi, hogy eloszthassa kétfelé. Már ha olyan, mert sárgaságos is volt, nem tud mindent megenni. Olyankor csak kenyeret fal.
S akkor derül ki, az éjjeli menedékhelyen lakik.
— De a gyerekekkel hogyan érintkezik?
— Hát a gyerekekre mindig szakítok időt, nem mondhatják ők sem, hogy én eldobtam őket, nem is fogom eldobni még az elhalálozottat sem. Ha tíz percre, öt percre is, de elmegyek hozzájuk. Mindig azt mondom: hamar mondjátok, mi a baj, mert nem tudok sokat maradni. Akkor megtörténik, hogy fent az éjjeli szálláson megbántanak vagy kidobnak — nagyon eldobott ez az én életem —, s ha ugye, olyan a nevelőnő, akkor megkérdezem, maradhatok-e több időre. Ha igen, akkor egy kis nyugalmat ,,lopunk". Nekiállunk, és vagy a szőnyegre, vagy ahova lehet, ledőlünk együtt a leánykával, s ottan pihenem ki magam. Ha nem tenném, még roncsabb lennék.
Az éjjeli szállásról kérdem.
— Nem egyedül vagyok, négyen-ötön alszunk egy szobában. De ötvenen egy folyosón. Az alagsorban. Ott, ha főzöl, az a baj, ha mást teszel, az. Tisztálkodni együtt kell, nehezen megy. Ottan mindenki olyan, hogy már az utolsó szinten vannak. Ha össze akarom szedni magamat, akkor is rám sújtanak, a lelkemet megfojtják, olyankor nem vagyok jó semmire.
Mondja, elvállal takarítást, bármit, házhoz megy, ha hívják. Épp egy tanárnőhöz készül ebéd után. A baj csak az, hogy az idegei meggyengültek. ,,Nem tudom, mitől, de a forradalom között, ’89 decemberében elkapott egy olyan betegség. Hogy mitől, miért jött ez a betegség, nem tudom. Akkor bekerültem a kórházba decemberben, és azótától gyengélkedek." Nagyfokú érzékenységével magyarázza, ha megbántják, rosszat mondanak rá, akkor ő oda többet nem megy vissza. Miért nem fordul az egyházhoz?
— Lehet, egy tányér levest én is kapnék, de nem megyek. Sokan vannak, akik zúznak és követelnek, mert nekik nincs, és nekik kell. Én mindig azt mondom: jöjjetek hozzám, mert nekem mindig van! — neveti el magát.
— Hátha a gyermekek oda nőnek, hogy segíteni fognak az anyjukon? — kockáztatom meg végül, mint aki már nem tudja, mit mondjon.
— Hát, ha segítenek, jó, ha nem, csak találok magamnak. Nem is várom el tőlük, mert én se tudok nekik annál többet adni.
A háló szemei
Úgy vélem, kitetszik a fentiekből, hogy a népjóléti intézmények teszik a dolgukat, a szociális háló létezik. A hajléktalanná vált családbeli gyerekek állami gondozásba kerültek, a gyámhatóság, a munkaügy és a polgármesteri hivatal szociális osztálya támaszaként szolgál a rászorulóknak esetünkben is, fedél van az utcára kerültek feje fölött, a gyerekek megkapják az elemi gondoskodást. Az anya egészségi helyzete tisztázatlan számomra, de orvosi kezelés és gyógyszer nélkül nyilván nem hagyható, és e szükségletre egyelőre nincs megoldás. A támogatásra, amiben részesül, rászolgált, és úgy érzem, hálás érte. A gyámhatóság Horgász utcai otthonában, ahol tíz kiskorú van, három gyerekét gondozták a legutóbbi időkig, két lány maradt, miután a fiút kénytelenek voltak viselkedési okokból Oltszemre küldeni. Kérdésemre, hogy esetleg újraegyesíthető lenne-e a család bár egy része, úgy vélekedtek, erejüket meghaladja. Az évek során volt ugyan példa rá, hogy pár évre odakerült gyerekét végül visszavette a szülő, amikor helyzete rendeződött. Itt az esélyek rosszabbak. Jó, hogy az anya segíteni próbál magán, és reménykedik abban, hogy ez sikerülni fog neki. Mindenekelőtt azonban súlyos betegsége kívánja meg a szakszerű kezelést. A családi újraegyesítéshez többre lenne szükség, mint amit a hatóság vagy a testvéri összetartás nyújtani tudna. Az elvált apa Cipruson él és dolgozik. A nagyobbak saját önállósodásuk bajaival vannak elfoglalva, rájuk egyelőre nem lehet számítani. Az is nagy dolog lenne, ha egyenként meg tudnának birkózni a halmozottan hátrányos életkezdés nehéz feladatával. Az otthonból került ki olyan növendék, aki ambícióból kiválóan vizsgázott: elérte, hogy a 18 évesnél idősebbek közé kerülve szakmát tanult, és úgy néz ki, leküzdötte hátrányos helyzetét. Ebbe az irányba vezetnék, terelnék a többit is.
