E néhány tömörített, erős szóban a költő az élet egyfajta esszenciáját is rögzíti, és kissé olyan, mintha folytatná valamiképpen a karácsonyi születés történetét. Hiszen „átragyog” igéjével felidézi a betlehemi csillag fényét, s egyedivé, különlegessé teszi az esztendőforduló pillanatát, mélységet kölcsönözve annak. Hiszen a távozó és az érkező esztendő közötti leheletfinom határmezsgye – Pilinszky itt zseniális egyszerűséggel fogalmaz: az „elmúlás szomorúságát” felülíró „újrakezdés mosolya” – nem csak múlt és jövő közötti választóvonal, hanem a folytonosság jelképévé is erősödhet. Éltünk és élünk: szomorkodhatunk ugyan azért, ami elmúlt, ám ennél lényegesen erősebb, meghatározóbb érzet az újrakezdésben rejlő örök lehetőség: „az újrakezdés mosolya”.

E mosoly ugyanis az egyik legerősebb emberi képesség megjelenítője, a derű, a bizakodás és az erő tükre. Hiszen, folytatva a költő gondolatmenetét, elengedhető mindaz, ami immár megváltoztathatatlanul mögöttünk sorakozik. Képe méltóságteljes, nyoma sincs harsányságnak, a költő szikár szavai a mindenkori lényegre utalnak. Ám az esztendőforduló motívumát a mélyen katolikus Pilinszky egy másik gondolatával tovább árnyalja – számára és sokak számára természetes módon –: „Ne feledjük el a legharsányabb szilveszteri zsivajban se: véghetetlen csendben és szelíden Isten most hajtja át csillagnyájait az óesztendőből az újesztendő mezőire.”

E megközelítése meglepőnek is tűnhet, ugyanis ma, szilveszterkor szokványosan a mulatságé a főszerep. Ez a hagyományos nézőpont, hiszen küzdelemből, gyötrelemből, munkából s mindenből, mi ezekkel rokonítható, éppen elég jut az év más napjaira. Legyen hát egy nap, amikor mindez félretehető, hatalmasodjék hát el a jókedv, a móka, a kacagás mindenekfölött, e nézet bizony rendületlenül tartja magát. Legyen hát így, legyen e napon vidám minden ember!

Csakhogy Pilinszky, felülkerekedve az ilyenkor lehetséges hangzavaron, visszafogottságra int, és azt ajánlja, érdemes résen lenni, mert a „szilveszteri zsivajban” valami különleges történik: a Főpásztor „véghetetlen csendben és szelíden” éppen áthajtja „csillagnyájait az óesztendőből az újesztendő mezőire”... Meglepő kép, mely akár a születést ábrázoló monumentális festményekkel is rokonítható, egyszerűsége, szépsége egyaránt megrendítő. De a költő nem csupán a beavatottakhoz, hanem mindenkihez szól, egy másik összegzésében az alábbiakat rögzíti: „Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri »tizenkettő«. Az egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán az egész esztendőt felidézi bennünk.”

Íme, örök, emberi hangok, kiáradó esztendőfordulós bátorítással: örvendezzünk hát az újrakezdés mosolyának, hálával és remény­séggel!...

Vadászok a hóban – idősebb Pieter Bruegel festménye