Nem tudom, hogy az igazából hogy érzi magát, csak elképzelem. Látványnak nem túl szívderítő, mert a lufi libegő-lebegő, felszálló formájában az igazi, eme alakjában, állapotában rejlik a rendeltetése. Lufi körüli elmélkedésem év végi borús kedvem eredménye volt. Vidáman libegő-lebegő, boldogsággal teli, napokig (hetekig, ha a várakozást is beleszámítom) föld felett röpködő lufilétem az év utolsó méterein enged le. Lufiságom éltető „üzemanyaga” ugyanis a karácsonyra körém begyűlt, távolabb élő családtagjaimból és a hozzájuk tartozó, most már nálunk is családtagnak számító emberekből áll össze. Ebből a jó kis lebegésből kell aztán leereszkednem.

Na jó, mondom érthetőbben. Számomra az év legkedvesebb, leginkább várt ünnepe a karácsony. Bár nehezen viselem a téli hónapokat, a készülődés, várakozás eltereli (valamennyire) a figyelmem a december okozta macerákról. És eljön a pillanat, amikor kezdenek begyűlni az emberek. Érkezik a gyermek, a testvér és a hozzájuk tartozók. Egyszer csak zsibongani kezd a ház, alig férünk. De nem csak nálam, alig férünk az apámnál is, mert oda is begyűlünk. Elférünk mégis mindenhol, nagyon is! És az az igazi móka, amikor pár barát is felénk téved. Zajos, életteli, hajnalig társasjátékozós, beszélgetős, sírós-nevetős napok ezek. Nemcsak karácsonykor találkozunk, vagyunk együtt, de ilyenkor valahogy mégis más. Biztos, az ünnep teszi. Aztán az ünnep lejár, és lassan útra kelnek az embereim. Jönnek majd még, nem kell azért épp egy évet várni, de ott van az a mégis... Na, ilyenkor érzem magam leereszkedett lufinak.

Pedig mehet a pörgés tovább, karácsony után nyakunkon a szilveszter, lehet készülődni, újévi fogadalmakat kiagyalni. (Én már rég nem teszem, úgysem tartom be.) Mégis, lufilétem kiüresedetten hever egy ideig. Aztán csak összekaparja magát, és előbb-utóbb valamitől újra lebeg-libegni kezd…Különben, jut eszembe, ez a lufis mese elég nagy hülyeség (még csak nem is mese). Mert a lufis hasonlatot akkor szoktuk használni, amikor valami könnyen kipukkadhat, mivel nem sokat ér. Azt sem dicséretnek szánjuk, ha valamire azt mondjuk, hogy üres lufi. Pedig az én lufi(ságo)m nem üres, és igazából nem kipukkad, csak év végére leereszkedik. Lehet, csak pihen ilyenkor kicsit, mert ráfér. Egyébként is (csak azért is!) várom az új év jó energiáit. És lesznek még libegő-lebegő, boldogsággal teli napok. Nem pukkad ki az a lufi, csak megpihen. Kívánok mindenkinek sok, vidáman libegő-lebegő, boldogsággal teli órát, napot! Mindannyiunknak egy békés, kiegyensúlyozott, jó évet!

Fotó: Pixabay.com