A múlt század hatvanas éveiben a küzdelmesen szépsorsú sepsiszentgyörgyi színházat gyakran nevezték – csúfolták – büntetőszázadnak, idegenlégiónak, taposómalomnak. Igazságtalanul. Ők csak tették a dolgukat hittel, önfeláldozással (napidíjaikból autót vásároltak, hogy minél több helyre jusson el a magyar szó íze, a lelket gyógyító játék éltető ereje). Kockázatos vállalkozás volt mindenkor a sepsiszentgyörgyi színházhoz szerződni. A hat magyar színház közül mi voltunk az egyetlen gyökértelen színház. A meggyökereztetés fájdalommal, csalódással, kudarcokkal járt. Amikor ötven évvel ezelőtt beállított hozzánk két fiatal és szolgálatra jelentkezett, nem meglepődtem, megijedtem. Szépek voltak, tiszták, ártatlanok. Mit keresnek itt? Az övék az a világ, ahol eddig szolgáltak becsülettel, tisztességgel és tudással, a Gyimesek forrástiszta, legendás világa. Valószínű, ők ketten, Kiss Laci, az egykori gyimesi igazgató-tanító és az egykori, rajongva szeretett tanító néni, Magdi szívükkel láttak, és nem taposómalmot, hanem embereket. Segítségre szoruló embereket. Maradtak. Szolgáltak közönségszervezőkként, emberhalászókként egy megkapaszkodni igyekvő társulatban. Hetekig, hónapokig, évekig zajlott a megállás nélküli szolgálat. Otthon két kisgyerek… Vajon meddig bírják? Bírták! Addig, amíg egy országos vendégjáték alkalmával a marosvásárhelyi szállodában Kiss Laci álmomból felvert. „Fontosat akarok mondani. Sok szép mesénk van, miért nem válogatsz többet a magyar népmesékből, amikor rendezel?” Másnap Dicsőszentmártonba menet az autóbuszban rosszul lett. Amikor a függöny felment, Laci halálhírét hozta a fia a sürgősségről. Három nappal később szülőfalujában búcsúztattam és őt idéztem: „Szülők, nagyszülők, olvassatok több magyar mesét a gyermekeiteknek!”

A rajongva szeretett egykori tanító néni két gyerek gondjával is tette a dolgát, panasz nélkül. Hogyan? „Legyek szél, amely hordja a magot…” (Reményik Sándor). Igen. Számára a legkilátástalanabb helyzet is szeretetszolgálat volt. Az első kiszállásra szervezőként Szovátára jött. Nem láttam, hogy velünk van, és kiüzentem a pénztárhoz: ha szegény gyereket lát a bejáratnál, engedje be. Többen mosolyogtak. Nem tudtam, hogy a terem már tele van szegény gyermekkel. Ez az én emberem! – kiáltottam fel. Az lett. Az is maradt. A tegnapelőttig.

Szintén egy kiszálláson, előadás végén egy dadogó fiatalember segítséget akart kérni a színháztól, ő bűvész szeretne lenni. Egyedül Magdi nem nevette ki. A történet hosszú, a lényeget mondom. A Magdi meg az én segítségemmel (na, meg egy cirkuszi bohócéval, aki szakmai tanácsokkal jól ellátta), a dadogós fiatalember tudására egyre többen felfigyeltek. Sajnos, súlyosan megbetegedett, és minden tiltás ellenére autót rendelt, ő vezette, hogy lejöjjön Sepsiszentgyörgyre és nekünk mindent megköszönjön. Rohant tovább, mert Csíkszeredában már várták a kórházi gépek. Arra emlékszem, hogy a Magdi gondoskodását, szeretetét azzal köszönte meg, hogy élete végéig édesanyjának nevezte.

Na, de hol van a válasz arra a kérdésre, amit a kislány feltett Balázs Évának, hogy minden székely asszony olyan bátor-e, mint Ráki? Most Magdit idézem: „Valamelyik színházi kollokviumra Baász Imre megtervezett egy plakátot. Amikor azok a nyomdából megérkeztek egy nagy kötegben, Sylvester Lajos azt üzente, hogy azonnal tegyem ki mindenhová, amíg nem késő. Igazgatónk jó érzékkel gondolhatta, hogy ebből baj lesz. Ugyanis az alkotó a munkájában tiltakozást sejtetett a művészeket cenzúrázó hatalommal szemben. A plakátokat gyorsan kitettem. Akkor érkezett üzenet Sylvester Lajostól: Magdika, szedje be gyorsan, amíg nem késő! Késő lett. Az anyagot el kellett tüntetni, rám bízták...”

Fél évvel ezelőtt elhívott kávézni. Kinyitotta a ruhásszekrényt. Egymás után potyogtak ki a Baász-plakátok, szám szerint öt. Egy is elég lett volna, hogy ebből nagy baj legyen. „Magdika, hogy merte csinálni? Nem félt?” „Arra már nem emlékszem – válaszolta –, amikor Kanadába kaptam kiutazási engedélyt, oda is vittem a plakátokból.” „Hogy merte?” – kérdeztem én. „Hát azt úgy, hogy kettéhasítottam három Baász-plakátot, és cipőket csomagoltam bele.” A többit csak elképzelem, de jó lenne, ha egy csoda folytán az egykori kérdező kislány most, tán nagymamaként rábukkanna erre az írásra, ráismerne saját magára és felkiáltana: „Sejtettem, hogy nem csak egy Ráki kéne legyen ezen a világon! Talán én is Ráki voltam valamikor.”

Egy évvel ezelőtt az utcán találkoztunk. Megkérdeztem, honnan jön? „Én Fazakas Hildától, a temetőből, névnapja van, de voltam a többieknél is.” „Miért?” Meglepődött. „Hát nem tudja, hogy a színháznál ma évadnyitó van, megy tovább az élet. És azok ott kint a temetőben, azok is a mieink.”

Fotó: Tamási Áron Színház