– Mi indít el a színészi pálya felé vezető úton egy srácot, akire első látásra kevesen mondanák, hogy Isten is a deszkákra teremtette?
– Jogos a kérdés, de sokáig a környékén sem jártam a színészetnek. Annak idején közvetlenül a nevem alatt húzták meg a vonalat a szatmári Kölcsey Ferenc Gimnázium informatikaosztályába szóló felvételit követően. Az osztályfőnököm Nagy Gyula magyartanár volt, aki színjátszó kört vezetett, jártak fesztiválokra, híresek voltak, jó dolgokat műveltek, bizony érdekelt volna a dolog. Kilencedikben azonban az egyik első magyarórán mindenkinek egy Petőfi-verssel kellett jelentkeznie, én is kiálltam az osztály elé a Föltámadott a tengerrel. A végszót követően Nagy úr azt mondta, jól van, fiam, hatos. Bocsánat, gondoltam, ha egy Petőfit sem tudok rendesen elmondani, mit akarok én színészkedni? Úgyhogy lemondtam a csoportba való beiratkozásról, színészi álmaim a porban hevertek. A középiskola elvégzése után – hogy ne vigyenek el katonának – jelentkeztem egy posztliceális turisztikai képzésre, ahol kialakult egy kis műkedvelő csoport. Amikor ’97–98 környékén Szatmárnémetiben megalapították a Brighella bábszínházat, elhívták Kovács Ildikó nénit Kolozsvárról, tartson egy kéthetes képzést. Abban már én is benne voltam, a bábszínházzal sokat jártuk a falvakat, átmentünk Magyarországra is, bebarangoltuk a történelmi Szatmárt.

– A bábszínpad, illetve a nagyszínpad ennyire közel esett egy­máshoz?
– A történet azzal kezdődött – vagy folytatódott? –, hogy a szatmári színház igazgatója, Parászka Miklós 1999-re hatalmas statisztériát igénylő repertoárt tervezett. Gyertek, karoljuk fel ezeket a bábosokat, mondta, fiatalok, tehetségesek, jöjjenek statisztálni! Játszottunk az Amadeusban Kövesdy István rendezésében, a Parászka által színre vitt Rómeó és Júliában. Egy éven át folyamatosan jelen voltunk valamennyi nagyszínpadi előadásban, és párhuzamosan a bábszínházat is vittük. Aztán Nagykárolyban Kiss Zita megrendezte az Óz, a nagy varázslót, kell neki egy oroszlán, jelezte, vállalom-e. Ide nekem azt az oroszlánt, mondtam, és elmentem Nagykárolyba fél évre amatőr színjátszóskodni. Időközben Lőrincz Ágnes lett Szatmáron a színházigazgató, felhívott, figyelj, Golyó, a súgónk babát vár, kell valaki a helyébe. Azonnal kaptam az alkalmon, közben játszottam is amolyan fuss ki, öblítsd ki szerepekben. Nagyon lelkes voltam, minden próbát megnéztem hol a nézőtérről, hol takarásból, de ahhoz még gyáva voltam, hogy főiskolára jelentkezzem. Több szatmári kolléga, Márkó Eszter, Rappert Gábor viszont folyamatosan bátorított, István István abban is segített, hogy miket olvassak el. Kezdett formálódni bennem az elhatározás. Az egyetemre is utolsónak jutottam be, mint annak idején az infóba. Tizenkét embert vettek fel, hét állami hely volt, öt fizetéses, ami azt jelentette, hogy félévente 500 dollárt kellett volna fizetnem a tanulmányaimra. Béres András rektorunknak azonban sikerült elérnie, hogy az öt fizetéses helyet is áttegyék az államira, az első félévet még kifizettük, de decemberre vissza is kaptuk azt az 500 dollárt. Nem tudom, hogy a szüleim képesek lettek volna-e végig finanszírozni. Valahol az angyalok nagyon vigyáznak rám.

– Hogyan állt az önbizalom terén? Mindenekelőtt a korpulens alkata miatt kérdem…
– Az elején nagyon frusztráló volt, de csak az elején. Másodéven próbáltuk például a Tótékat, rendezés közben egyszer csak azt mondta Lohinszky Loránd tanár úr, hogy akkor bejön a dagi. Gyermekkoromban sokat csúfolódtak velem az alakom miatt, megdöbbentett, hogy Lohinszkytól is ezt hallom. Mondtam neki, ne haragudjon, de ez rosszulesett. „Menjen vissza a helyére, művész úr, és sose feledje, hogy ha magából színész lesz, akkor azt a nagy seggének és hasának köszönheti!” Ott álltam még egy darabig, aztán visszamentem a helyemre. De ez már régen a múlt, jól megvagyunk egymással az alkatom és én.

– Mit gondol, leginkább mit tanult meg a főiskolán?
– Az alázatot, pontosságot, precizitást. Az egyik tanárom, Farkas Ibolya folyamatosan tudatosította bennünk, hogy hétkor felmegy a függöny, késésnek nincs helye. Aki nincs ott, annak csókolom. Másik vesszőparipája az volt, hogy a szöveget a kapus is meg tudja tanulni, azóta is az első dolgom bevágni a szöveget, mert a hiányos szövegismeret nagyon gátló tud lenni a próbák megkezdése után. De az alázat a legfontosabb. A kollégákkal, a rendezővel szemben, a darabbal, az írójával kapcsolatosan. Igazából mindennel és mindenkivel, aki a produkcióhoz kötődik, a műszakos fiútól a díszlettervezőn át a főren­dezőig. Az alázat számomra azt jelenti, mindenkit a maga rangján kezelni, senkit sem lenézni.

– Alig akad olyan szentgyörgyi produkció, amelyben ne látnánk. Hogyan szokta lereagálni a szerep­osztást?
– Minden szerepnek nagyon örülök, hízik tőle a májam. Ma már nincs baj az önbizalmammal, tudom, hogy ezt kell csinálnom, erre születtem. Így hát minél többet játszom, annál jobban érzem magam. De azt sem tagadom, hogy örvendek, ha néha nem osztanak ki, mert akkor esetleg a családommal is több időt tudok tölteni. De akad néha olyan eset is, amikor egy próbafolyamat kidobott időnek és erőfeszítésnek bizonyul. Megcsináltuk például a Sok hűhó semmiért című előadást, de nagyon keveset játszottuk, az az igazság, hogy nem lett túl jó, mi is beláttuk. Viszont akkoriban ment párhuzamosan a Tündérkert című filmsorozat forgatása, engem is beválogattak egy szerepre. A szentgyörgyi próbafolyamat miatt azonban nem tudtam részt venni a filmben, és ettől kicsit azóta is keserű a szájam íze.

– Rövidesen 46 éves lesz, olyan kor ez, amelybe sok minden beleférhetett, ugyanakkor sokan a férfiszínészkor delelőjének tartják. Mi az, ami már megvolt, és mi az, aminek még jönnie kellene?
– Falstaff szerepe változatlanul „éget”. Zakariás Zalán is mondta, hogy egyszer majd megcsinálja velem a Falstaffot, akit testalkatilag is hitelesen le tudnék hozni. Ami szívemnek a legkedvesebb, az Frédikének (Nagy  Alfrédnak – szerk. megj.) is köszönhető. Zalán rendezte 2010-ben Az ezredik éjszaka című mesejátékunkat, amely bizony megért ötven előadást. Abban néhai kollégámmal, Nagy Alfréddel voltunk Hap és Hep. Az az elő­adás a mai napig a szívem csücske, annyira az emberségről, szeretetről, barátságról szól a történet. Talán az ezredik éjszakát is megéltük volna együtt, ha Frédi nem megy el annyira fájdalmasan korán. Annyira kettőnkről szólt, úgy össze tudtunk ott forrni, eggyé válni. Ezért számomra felújíthatatlan az az előadás, pedig amúgy megérdemelné.

– Hogy érzi, elfajzott partiumiból szentgyörgyivé tudott válni?
– Befogadott székely lettem. Legutóbb halottak napjára hazamentünk Szatmárra a szüleim sírjához, és akkor épp azon gondolkoztam el, hogy bár ott születtem, ha lokálpatriotizmusról beszélek, ma már elsőként Szentgyörgy jut eszembe. Nekem most már ez az otthonom. Meg mostanában Bükszád, az ottani kis házunk. Pedig eredendően mindennel ott, Szatmáron „fertőződtem” meg.

Erdei Gábor
1979. február 26-án született Szatmárnémetiben. 1997-ben érettségizett a szatmári Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen diplomázott 2006-ban. Azóta folyamatosan a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze. Több mint 80 színházi és bábszínházi produkcióban vett részt. Hét filmben szerepelt. Díjak, kitüntetések: az Emberi Erőforrások Minisztériuma, valamint a Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza közös díja a legjobb férfi mellékszereplőnek – az Alice és a Chioggiai csetepaté című előadásban nyújtott alakításaiért (Magyar Színházak XXX. Kisvárdai Fesztiválja, 2018); az Emberi Erőforrások Minisztériumának Díja a Sam, avagy felkészülés a családi életre című előadás tizenhárom éves kamaszának szerepében nyújtott rendkívüli alakításáért (Magyar Színházak XXXI. Kisvárdai Fesztiválja, 2019); a legjobb férfi mellékszereplő díja a Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT) az Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél című előadásban nyújtott produkciójáért (2019).