A szülők kisiskolás koruk óta ismerik egymást, gyermekkorukat, tinikorukat, fiatal felnőttkorukat barátokként töltötték. Tizenegy évig táncoltak a Székely Mikó Kollégium néptánccsoportjában, és máig szoros barátságban vannak azokkal az emberekkel, akikkel második osztályban összekerültek a tánccsoportban. Az egyetem elvégzése után mindketten hazaköltöztek Sepsiszentgyörgyre, 2007 decembere óta alkotnak egy párt, 2010-ben házasodtak össze.
 

A család

Sokat fejlődtek egymás mellett, ami nemcsak számukra és a gyermekek számára, de még a baráti körükre is pozitív hatással volt – mondja Samu. Orsi így fogalmaz: „Nagyon különböző családi hátterekből érkeztünk ebbe a házasságba, homlokegyenest ellentétes mintákkal. Én egyke voltam, Samunak van egy fiútestvére, ezért egy olyan közös utat kerestünk, amely különbözik ezektől, és úgy tűnik, ez jót tett a házasságunknak.” Kezdetben nem gondolták volna, hogy három gyerekük lesz, de valójában mindketten vágytak a nagycsaládos légkörre, amihez a körülmények is adottak voltak Árkoson, a Samu által részben megörökölt családi házban, birtokon.

Samu nem szándékozott hazatérni, azonban az egyetem utolsó hónapjaiban Kolozsváron összehozta a sors Benczédi Sándor építésszel, akit mentorának, példaképének tart, és aki meggyőzte: neki itthon a helye. Merthogy az egyetemen megtanult építőmérnöki ismeretek, a vasbeton és acélszerkezetek sosem nyerték el igazán a tetszését, már akkor sokkal jobban érdekelték a templomok, egyházi épületek. Az egyetem legvégén döntötte el tehát, hogy mégis csak hazatér, és kiköltözik Árkosra a nagyszülőkhöz. Ott lakott, amíg megnősült, aztán a Szemerja negyedben alakították ki első családi fészküket Orsival. Tervezték, hogy építenek egy családi házat, de a nagyszülei halála után inkább visszaköltöztek Árkosra. Nehéz időszak volt ez – mesélik, Orsi kilenc hónapos terhesen költözött falura egy felújítás alatt lévő házba. Ő, aki mindig városban élt, akinek nemcsak a szülei, de mindkét részről a nagyszülei is tömbházban laktak. Egy év is eltelt, amíg hozzászokott ehhez a környezethez, de most már nem költözne vissza a városba.
 

Műemlékvédelem és egyházi teendők

Samu másodéves volt az építőmérnöki szakon, amikor úgy gondolta, hogy ez nem neki való, inkább lelkész szeretne lenni. Másodéven gyakorlatilag nem is járt egyetemre, de júniusban mégis eldöntötte, hogy ha már belevágott, csak el kellene végeznie. Egész nyáron tanult, ősszel minden vizsgát letett, és elkezdte a harmadévet. De akkor már biztosan tudta, hogy a beton és a fémszerkezet nem az ő világa. És mivel az egyházhoz való kapcsolata gyermekkora óta nagyon erős volt – nagytatája lelkész volt, első unokatestvérei lelkészek, és más családtagjai is az egyház kötelékében dolgoztak –, elkezdett szakmailag érdeklődni a templomok iránt.

Paskucz Viola volt akkor az unitárius egyház műszaki előadó-tanácsosa, aki támogatta ebben, több műemlékes konferenciára is elvitte magával. Bevallása szerint ő oltotta belé az épített örökség iránti érzékenységet. Vizsgadolgozata az oltszemi Mikó-kastély felújítási terve volt, mellyel kilógott évfolyamtársai, de talán a korábbi években végzettek közül is. Végül is nem lett pap, de szívügye az egyház, ennek érdekében használja mérnöki szakmáját, templomok felújítását tervezi, egyházközségek pályázatait bonyolítja. Időközben elvégezte a műemlékes szakképzést, így jóval többet tud tenni az egyházért, a gyülekezetekért. Jelenleg háromszéki, székelyföldi templomok felújításának előkészítése, tervezése és a felújítások kivitelezésének felügyelete tartozik a munkakörébe.

Továbbá a barcasági szász evangélikus egyházzal is szoros kapcsolatot ápol, több szász templomot próbálnak megmenteni vagy meghosszabbítani azok végnapjait. „Nagyon sok olyan értékes templom áll még a szász vidéken, ahol sem gyülekezet nincs, sem lelkész, mi pedig azon dolgozunk, hogy ne dőljenek össze, hogy megtartsuk és továbbadjuk a jövő nemzedéknek, amit megörököltünk” – fogalmazott. Szerteágazó a munkája: tervez, kutat, pályázatokat ír. Művészettörténészekkel, régészekkel, restaurátorokkal dolgozik. Mivel kevés a műemlékes szakember, rengetegen hívják, többnyire lelkészek, hogy reped a templom, meszelni kellene, stb. Ilyenkor műemlékes kollégáival fel szokták mérni az illető épületet, és általában nagyon értékes dolgokra bukkannak. Lassan összeállt egy komoly adatbázis a régi erdélyi épületekről, azok faanyagáról, amelyek életkorát ma már pontosan meg lehet határozni. Ötszáz éves gerendák, tetőszerkezetek is vannak még a környékbeli, háromszéki templomokban – meséli lelkesen. Továbbá nemcsak műemlékes bizottsági tag, hanem az árkosi unitárius egyházközség presbitere, a gyülekezet jegyzője, az egyház zsinati és főtanácsi tagja.

„Ez mind jól működik együtt, attól eltekintve, hogy a műemlékek megőrzése, felújítása, az épített örökséggel való foglalatosság egy csomó vesződéssel, áldozattal, önkéntes munkával is jár” – fogalmazott. Igyekszik, hogy mindez ne a családdal töltött idő rovására menjen, ami persze nem mindig sikerül. Túlteng benne az empátia, nehezen tud bárkinek nemet mondani. Ha felhívják, hogy meg kellene nézni egy templomot, kétszáz kilométerre is elmegy a saját autójával, pénzéből a szabad idejében. És segít szívvel-lélekkel, szakmai tanácsokkal, ötletekkel, amit általában meghallgatnak, de végül jön a kivitelező, és nem veszik figyelembe a javaslatait. Mert ő úgy újíttatná fel ezeket az épületeket, hogy a patinájuk megmaradjon, ne tűnjenek olyannak, mintha a tegnap épültek volna, az építő cégek azonban egészen más szempontok szerint dolgoznak.

Kiállításmegnyitó a csűrgalériában. Fotó: Vargyasi Levente

Egészségügy

Orsit az egészségügy vonzotta, már kisgyermekként szerette az orvosos játékokat, „gyógyította” a játszótársait. Továbbá nagyon szerette a gyöngyfűzést és más aprólékos, odafigyelést igénylő tevékenységeket. Utóbbi iránti érzékenységét talán az édesapjától örökölte, aki repülőket modellez, van egy kis szobája tele izgalmas eszközökkel, üvegecskékkel, csipeszekkel, amelyek mindig elvarázsolták őt. Gyermekkorában nemigen volt fogorvosnál, mert nem volt szüksége rá, talán ezért nem alakult ki benne félelem a fogászattal kapcsolatosan, ami a legtöbb emberben megvan. Amikor mégis fogorvosnál járt, inkább izgalmas volt számára az ottani apró kis kütyük világa, még a fogászatszagot is szerette. Már öt-hatodikos korában megfogalmazta, hogy fogorvos szeretne lenni, és ez később sem változott. Tizenkettedik osztályban, érettségi előtt egyszer felmerült benne, hogy talán kellene egy B terv is, ha esetleg mégsem jutna be az orvosi egyetemre, de nem talált semmi mást, ami vonzotta volna. Eldöntötte, hogy ha nem sikerül elsőre, egy évet ül otthon, és még jobban felkészül. Szerencsére bejutott. Az egyetemen is nagyon jól érezte magát, és soha nem csalódott szakmájában, ennyi év után sem tudna olyan munkát mondani, amit szívesebben végezne.

Az egyetem után tíz évig alkalmazottként dolgozott egy rendelőben, majd bérben másfél évig. Csak azután sikerült saját rendelőt nyitnia a család támogatásával. Az első években zavarta, hogy meglehetősen magányos ez a szakma, annak ellenére, hogy sok emberrel találkozik. Kicsit szalagmunkának tűnt, ahogy egymás után jöttek az emberek. Ez is volt az oka, hogy öt év után elvégezte a mentálhigiénés képzést, ami nagy élmény volt számára, új irányvonalat adott a szakmájának és a magánéletének is. Végül a magányosságot is sikerült kiküszöbölnie a saját rendelőjében, ahol több fogorvos és nővér is tevékenykedik, van, akikkel szót váltani. Olyan, mintha kórházi környezetben dolgozna, és jó a csapat, szinte családias a légkör.

A csűrgaléria

Az árkosi csűrgaléria története úgy kezdődött, hogy Samut megkeresték a szakmabeli ismerősei egy uniós projekttel. Olyan székelyföldi csűröket kellett javasolnia, amelyek érdemesek arra, hogy felhívják rájuk a figyelmet. A pályázat arról szólt, hogy a már nem használt csűröket összekapcsolják rangos képzőművészeti alkotásokkal, mert az talán odavonzza az embereket, és így nem válnak egészen feleslegessé ezek a pusztulóban lévő, de a székelyföldi falukép szempontjából annyira értékes épületek. Samu beszélt pár csűrtulajdonossal, be is küldött néhány csűrt a pályázatra. A sajátja nem volt közöttük. A projekt második lépése az lett volna, hogy miután a képzőművészeti kiállítások véget érnek, hasznosítási tervek készülnek az épületekre. Amikor kiderült, hogy mindez nem jár anyagi támogatással, és a csűrt minimum egy hónapra teljesen ki kell üríteni, valamennyi tulajdonos visszalépett. Végül alig sikerült négy csűrt benevezni Hargita és Kovászna megyéből, és a szervezők kérésére, szükségmegoldásként került be a Ferencziék árkosi csűrje is a projektbe. Több hónapig ürítették, takarították az épületet, szomszédokhoz, barátokhoz és sepsiszentgyörgyi garázsokba pakolták el a hosszú évek alatt felgyűlt kacatot.

„A program által ismerkedtem meg Rizmayer Péterrel, aki azelőtt költözött Árkosra a családjával. Ő szokta mondani, hogy ebben a történetben az a legszebb, ahogy az élet görgeti tovább. Amikor belevágtunk, még nem tudtuk, mi lesz belőle” – mondta Samu, majd elmesélte, hogy Rizmayer Péter volt az első kiállító, azután Éltes Barna, Sipos-Gaudi Tünde és Nagy-Gaudi Mátyás alkotásait láthattuk az árkosi csűrgalériában, mely az első kiállítás óta a Vízcsűr nevet viseli. Rengetegen látogatták eddigi tárlataikat, a média is mindenről beszámolt, a Vízcsűr bekerült az ismert háromszéki kiállítóterek közé. A 2024-es évet úgy zárták, hogy két évre előre tudják, hogy kik fognak kiállítani náluk. „Jó döntés volt beengedni ide a képzőművészetet és az érdeklődőket, nagyon sok jó emberrel megismerkedtünk ezáltal, bízunk abban, hogy mindenki jól érezte magát nálunk” – tette hozzá Orsi.

A Ferenczi család. Fotó: Márk Attila

Rég túlnőtt ez a kezdeményezés azon a bizonyos EU-s programon, gyakorlatilag csak az első egy hónap szólt arról. Utána már önkéntes vállalás volt, melyből Rizmayer Péter is részt vállalt, aki rengeteget segített a művészekkel való egyeztetésben, szervezésben, a kiállítások felépítésében és megnyitásában. „Szakemberként mindig igyekeztem felhívni a figyelmet a csűrre, de ez a közösségépítő munka, ami a galéria működtetésével együtt jár, lassan fontosabb számomra, mint a csűr használhatóvá tétele. Mi folyamatosan arra használjuk az épületünket, amit a program első pontja jelentett, és ez nekünk bőségesen elég. Mi nem akarunk sem lakóházat, sem panziót kialakítani belőle, ami esetleg turistákat vonzana ide, hanem azt szeretnénk, hogy a képzőművészettel foglalkozó környékbeli emberek és a szomszéd bácsi, a baráti körünk és a rokonságunk évente pár alkalommal tudjon találkozni nálunk ilyen körülmények között” – mondta Samu. Hozzátette, ő nem szakértője a képzőművészetnek, de néha maga is rácsodálkozik arra, hogy milyen szép ez a csűr a különböző művészeti alkotások fényében. És hogy milyen szép helyen laknak. „Pedig a mi portánk nem felel meg a mai társadalom elvárásainak, nálunk semmi sincs élére kivasalva. Nincs angol gyepünk, magas kerítésünk, villanyos kapunk, megvilágított járdánk és így tovább. Itt egy dédszülői ház van, a maga repedezettségével és néha túlnövő füvével, amit próbálunk belakni. Azonban van ennek az egésznek egy olyan természetes szépsége, amihez ragaszkodunk, és ami, úgy tűnik, másoknak is tetszik” – vallotta. Miért ne osztanák meg az érdeklődőkkel ezeket az értékeket? Samu szerint pont ezekben a hibákban, a ház és a templom repedéseiben mutatkozik meg igazán az épület története, múltja, valódi értéke, ezek hordozzák magukban azt, amit nem lehet újraalkotni: az időt.
 

Közösség és példamutatás

Lassan megszűnnek a hagyományos közösségek, szétszélednek a gyülekezetek, a templomaink kiürülnek. A faluközösségek már alig szoktak kalákában dolgozni, mindenki csak a saját egyéni boldogulásáért hajt, nagy közös célok nincsenek. Többször is szóba hozza Samu ezeket a kérdéseket, rendkívül érzékeny a témára. Szerinte nagyon fontos, hogy az ember pluszban is hozzátegyen valamit ahhoz, amit elvárnak tőle, az önzetlenségtől lesz jobb a világ.

Ő már az egyetemi évek alatt úgy érezte, többet kell végeznie a kötelező munkájánál, csak valami aprósággal többet. Barátjával létrehozták az építőmérnökök klubját, előadássorozatot szerveztek Torockóra, próbáltak közösséget teremteni. Az egyetem után, ahogy elkezdett dolgozni egy tervezőcégnél, két kollégájával közösen önszorgalomból létrehozták a Hereditatum nevű online műemlékes adatbázist.

Az árkosi unitárius gyülekezethez is így viszonyul. Ő nem csak abban éli ki az egyháztagságát, hogy vasárnaponként elmegy a templomba. „Úgy érzem, az egyházközségért vállalnom kell dolgokat, oda kell állni a felújítások vagy bármilyen más program mellé, mert enélkül nem tud jól működni az egyház” – vallja. Amikor megüresedett a jegyzői állás, és senki más nem akart jegyző lenni, nem volt kérdés számára, hogy el kell vállalnia. Hangsúlyozza: nem a tisztség volt fontos számára, hanem a vállalás. Felvállalni azt a kis szeletét a munkának, amitől működni tud a gyülekezet. „Nem szeretek másokra mutogatni, elítélni az emberek hozzáállását. Inkább az van bennem, hogy jól kell tennem a dolgomat, és ez példaértékű lehet. Ezért vágtam bele a csűrprojektbe, ezért végzem az egyházi munkát, ezért vállaltunk több gyereket, mert meggyőződésem, hogy mindez jó a közösségünk, jövőnk szempontjából” – fogalmazott. Mint kifejtette, ő nem szokta megkérdezni másoktól, hogy miért nem járnak templomba, inkább abban bízik, hogy ha a szomszédai, barátai látják, hogy ő jár, és ott jól érzi magát, talán megkívánják. Nem kritizál, inkább példát mutat, és reméli, hogy olyan embereket sikerül majd odavonzani, akikkel jobb lesz a gyülekezeti élet. „Rossz látni, ahogy leépülnek az egyházközségeink, helyi közösségeink, egyszer megérhetjük, hogy nem lesz déli harangszó, nem lesz egyház, mert nincs elég akarat, hogy ezen hagyományainkat megőrizzük” – mondta csalódottan. Arról is beszélt, hogy lassan szolgáltató szerv lett az egyház, melyet csak akkor vesz igénybe az ember, ha keresztel, esket, temet, amelytől sokan sajnálják az évi 150–200 lej egyházfenntartást. Pedig nem a papot fizeti az ember, hanem azt a tudatot, hogy működik a rendszer, mely évszázadokon át tanított, nevelt, értékeket őrzött, megtartotta a keresztény világot. Függetlenül attól, hogy ő ott van a vasárnapi istentiszteleten vagy sem. Persze el lehet ítélni az egyházat sok mindenért, de végül is nem egy rossz hely – teszi hozzá. Ő úgy jár be az árkosi templomba, mint ami az övé is, személyes kapcsolatot ápol lelkésszel, épülettel, gyülekezettel, faluközösséggel. Mert „ahol az ember hazamegy, és úgy kezdi a délutánját, hogy távirányítóval bezárja a villanyos kapuját, ott nem lesz közösség”. Nyugat-Európában egyes templomokat már szórakozóhelyeknek használnak...

Ferencziék Budapesten

A találkozások öröme

Örömmel látták, hogy olyan idősebb falustársakat is bevonzott hozzájuk a csűrgaléria, akik csak a Samu nagyszülei idejében jártak ezen az udvaron. Szépen felöltözve érkeztek, egyesek meg is voltak illetődve. Jó érzés számukra, hogy a szomszédaik, családi barátaik és ismert sepsiszentgyörgyi képzőművészek az ő udvarukon töltenek el egy kellemes estét egy pohár bor mellett. És persze jó érzés fogadni az idegenek gratulációit is. Mi más ez, mint közösségépítés, értékőrzés, nemes küzdelem az elszemélytelenedő világ ellen.

„Mindig is közösségi emberek voltunk, próbáljuk egyben tartani a baráti kört, hétvégenként vagy mi megyünk valahová, vagy hozzánk jön valaki, szeretjük, amikor zajlik az élet körülöttünk” – mondja Orsi. Rengeteg közös programot szerveznek a barátaikkal: nyaralásokat, kolbásztöltést, sonkaeltevést, adventi koszorú-készítést, a szülinapokról nem is beszélve.

„Néha lemerül az ember, de tényleg van bennünk egy állandó késztetés erre. Már a gyermekeink is csodálkoznak, ha pár napig nem jön hozzánk senki. Nem hagyjuk magunkat elkényelmesedni, és kapcsolódni akarunk emberekhez, valójában ennyi az egész. Ez tölt fel bennünket” – teszi hozzá Samu. Régi fotók tanúsága szerint a nagyszülei, dédszülei is sok összejövetelt, mulatságot tartottak ebben a házban, gyakran összegyűlt náluk egy-egy nagyobb társaság. Úgy látszik régen is igény volt erre, mint ahogy a jövőben is mindig lesz rá óhaj, hisz közösség nélkül megszűnnénk embernek lenni – vallják.

Az utóbbi időben egyre többet sétálnak a természetben is, barátok társaságában. És nemcsak az árkosi erdőkbe járnak ki, hanem hosszabb túrákat is bevállalnak. Többször voltak a nyaranta szervezett unitárius gyaloglótáborban, ahol több napon át folyamatosan vándorolnak a természetben. „Én sosem voltam az a természetimádó, de az ember érzi, hogy jó ott lenni, ahogy a templomban vagy a csűrben is. Jó érezni a tavasz illatát, a nyár melegét, látni az ősz gyönyörű színeit... És még jobb, ha családosan éljük ezt meg. Ott tényleg lehet egymáshoz kapcsolódni, ahogy sétálunk, valóban együtt vagyunk. Nincs stressz, nem sürgetnek a teendők, mert tudjuk, hogy azt az időt erre szántuk. És onnan, az erdőből egészen másképp látunk rá az életünkre. Néha csak egy pillanatra villan be, hogy mennyit rohanunk fölöslegesen, de már azért a pillanatért megéri ott lenni. Úgyhogy ajánljuk mindenkinek” – mondja Samu. Hozzáteszi: bármilyen hangulatban, lelkiállapotban is vágnak bele, végül mindig jó élmény lesz mindenkinek.

A beszélgetés végén – talán nem véletlenül – újra szóba kerülnek a régi templomok, melyeket az idő nemesít meg igazán, hisz Samu szerint amikor felújítják ezeket, néha elvész az igazi szépségük. Mert új templomot mindenki tud építeni, ha van hozzá pénze, de régit biztosan nem. Zárszóként közösen fogalmazza meg a Ferenczi házaspár: Mindezek az értékek valójában itt vannak mellettünk, bárki számára elérhetőek. Nem kell elutazni Svájcig hogy erdőben sétálhassunk, hogy beüljünk egy több száz éves templomba, hogy jó emberekkel találkozzunk, egyszerűen csak fel kell állni a fotelből, ki kell lépni a kapun. Persze tudják, hogy manapság ez is nagy erőfeszítés lehet, néha nekik is az, hisz olyan korban élünk, amikor a semmittevés tűnik a legideálisabb pihenési formának...