Mi alakította évszázadokon át, mi köti össze a székely identitástudatot, mi volt hatással annak megszilárdulására, mivel magyarázható, hogy Székelyföldön nemhogy halványodik, hanem időnként fellángol és erősödik az azonosságtudat? Ezekről a kérdésekről is szó esett a Székely Nemzeti Múzeumban decemberben a Hullóidő. Székely identitásépítés a 19–20. században című kötet bemutatása alkalmával. Azt követően Bárdi Nándor kutatóprofesszor (HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete) a székelyföldi önképépítésről tartott előadást, Csata Zsombor (BBTE Szociológia és Szociálismunkás-képző Kar) Gazdaság és jóléti viszonyok a Székelyföldön: mit mondanak a számok és mit érzékelünk? címmel értekezett.
Közös munka, sokféle válasz
Szőcsné Gazda Enikő, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzos-muzeológusa a kötet ismertetésekor elmondta: szerzői közül négy történész, három néprajzkutató, két irodalomtörténész és egy nyelvész található, s nemhogy csak szakterületük más, de még nem is mind székelyek vagy erdélyiek, hanem anyaországi is található közöttük. És éppen azáltal, hogy más-más intézményeket képviselnek, és szakterületük távolinak tekinthető, válik érdekessé a kötet, mert az identitás problematikáját más szemmel közelítik meg, tárgyalják a vizsgáltakat és felvetetteket.
Sándor Klára a székely rovásírásról ír, Orbán Zsolt a Székely Nemzeti Párt nyomába ered, Ablonczy Balázs a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének tevékenységét rekonstruálja, Nagy Szabolcs a Székely Hadosztály Egyesület működését értelmezi, azt kutatja, hogy a bajtársi egyesület miként próbálta összefogni az egykori székely katonákat, és hogyan fonódott össze a működése más intézményekével.
A néprajzos tömb három előadást tartalmaz. Saját tanulmánya a háziipari mozgalmak megvalósulásán keresztül próbálja feltárni, hogyan próbálták irányítani a szélesebb néptömegeket. Bokor Zsuzsa a szőttesmozgalom korára, tehát a két háború közti időszakra koncentrál a katolikus női elitnek a szociális leányvédelmi programja, az Ezer Székely Leány Napjának a mozgalmát vizsgálva. Mohay Tamás Csíksomlyóról mint nemzeti kegyhelyről ír.
Az irodalmi tömbben Vallasek Júlia „már a címe is nagyon izgalmas” – hívta fel a figyelmet az erdélyi magyar irodalomban megfigyelhető székely identitás változatait tárgyaló Brandes feltámadás című tanulmányra Szőcsné Gazda Enikő. Tompa Zsófia Apáink arcán című munkájában pedig azt vizsgálta, a különböző erdélyi írók miként járják körül, miként építenek a lófürösztés motívumára.
Valós személy volt Csaba királyfi?
Az utolsó két fejezetet Bárdi Nándor jegyzi. Az azokat összegző, székelyföldi önképépítésről szóló előadásának előszavában elmondta: a négyéves kutatásban több mint nyolcvan publikáció látott napvilágot, tizenhét monográfia, harmincnál több tanulmány, idegen nyelvű munkák, adatbázisok, forrásfeltartások és doktori disszertációk születtek, „tehát ez egy elég nagy munka volt” – jelentette ki.
Hogy miért is foglalkozik egy nem székely, nem erdélyi ezzel a témával? Mert a közösségépítés és egyáltalán a közösséggel való azonosulás kiváltképpen érdekli, és ez az a kisebbségi-etnikai közeg, ahol ezt igazán tetten lehet érni. „A kutatás alapkérdése az, hogyan jutottunk el Orbán Balázstól, hogy ma a Parlamenten nem palóc zászló, nem zalai zászló, hanem egy székely zászló jelenik meg. Az a székely zászló, amely ebben az épületben (a rendezvénynek otthont adó Székely Nemzeti Múzeumban – szerk.megj.) született 2004-ben” – mondotta a neves előadó.
Bárdi Nándor szerint a regionális azonosságtudat azért nagyon fontos, mert nem reflektál, egyszerűen van: olyan ez, mint amikor a távolból hazafelé közeledve legtöbbünknek nagyot dobban a szíve, mondván: itthon vagyunk, hazaérkeztünk. A székelyföldi közvéleményen belül ezt az identitást a hun eredetmonda és a székely szimbólumok univerzuma jeleníti meg. Jól példázza ezt az Orbán Zsolt és Hermann Gusztáv Csillagösvény és göröngyös út című könyvének végére betett, tanítónők bevonásával készült és a kisgyermekes szülők által megválaszolt kérdőívek eredménye: a székelyföldi emberek 67,4 százaléka Csaba királyfit valós történelmi személynek tekinti, magát pedig a hunok leszármazottjának. Bárdi Nándor szerint minden szakember csóválta a fejét, pancsernek mondták a munkát, és lehordták azt a sárga földig. Aztán kutatásaik során ők is elvégezték a felmérést – mindenféle szabálynak megfelelt, amit a szociológia elvárt és reprezentatív volt –, és az eredmény ugyanaz a 67,4 százalék lett!
Erős a helyzettudat
A székely azonosságtudattal foglalkozók általában szakosodásuknak – néprajzosként, földrajzosként, antropológusként – látnak neki a munkának. Ennek a kutatásnak viszont az volt a célja, hogy adjanak egy szerkezetet, amelyben mindezek az irodalmak integrálhatóak.
Kulcskérdés a magyar nyelvű kulturális közösséghez való tartozás, aminek van egy tájékozódása. Ez nemcsak a különböző nyelvjárásokat jelenti Székelyföldön belül, hanem egyben azt is, hogy a székely eredetkérdés problematikájában ezek a nyelvjárások beazonosíthatóak és rokoníthatóak.
Hasonlóan fontos, hogy az elszigeteltségből adódóan az archaizmusok Székelyföldön sokkal inkább megmaradtak, majd Trianon után, amikor már nem hivatalos nyelv a magyar, még inkább jelen vannak.
Sajnálatosan keveset szoktak foglalkozni azzal, miért volt antropológiai paradicsom Erdély és Székelyföld – mondta a kutatóprofesszor, majd a választ is megadta: mert itt elhúzódott a modernizáció időszaka, azaz a paraszti társadalom átalakulása, ami jól érezteti hatását a néprajzi irodalomban is. A székelyföldi emberekben erős a helyzettudat, a folyamatos emlékezetnek, a hagyományközösségnek, a népiségnek a dominanciája, ami tetten érhető a mitikus származásban, az őstörténetre való hivatkozásban, a szabadnép-státuszra való utalásban és az identitásszimbólumokban is, például a rovásírásban. Az identitásjelző szimbólumokhoz a székely kaputól a kürtőskalácson keresztül a nagy, hátulról is látszó bajuszig sok minden tartozik.
Lényeges hangsúlyozni, hogy a székely azonosságépítés folyamatosan a magyar nemzet építésén belül zajlik: az a Benedek Elek, aki összegyűjtötte a székely népmeséket, hozza létre ezzel párhuzamosan a magyar ifjúsági irodalmat. Kriza János összegyűjti a népballadákat, amelyek a magyar népballadák kötetében jelennek meg, Huszka József a magyar ornamentikáról ír, de az valójában a székely ornamentika. Mindezekből alakulnak ki különböző viták, születnek elméletek, viszont azok mindig a magyar nemzetépítésen belül zajlottak és zajlanak ma is – hangsúlyozta Bárdi Nándor.
Bástya és védvár
Erdélyről és kiváltképp a székelységről Magyarország politikai elitje sokáig szinte semmit nem tudott. A sajátos középkori szabadparaszti katonarendű csoport valójában a magyar nemzetegyesítés évében, 1848-ban emelkedik be nemcsak a magyar polgári nemzetbe, hanem a magyar irodalomba és a kulturális köztudatba is. Az első székely társaságok már 1875–76-ban megjelennek, de inkább csak „virtuális közösségként” működnek. Jelentőségük csak a századforduló s főleg 1918 után válnak fontossá: a romániai magyar politikai közösségnek a bázisa lesz Székelyföld, hisz itt van a legtöbb tömbszavazó. A határontúliság szimbólumai lesznek, és kulcsszerepük van az Erdély-kép kialakításában is, és ekkor jelenik meg a „szupermagyar” és a „végvári bástya” egymásnak némileg ellentmondó képe is.
A Magyar Autonóm Tartomány idejében lényegében egy szekularizált „üvegház” jön létre. Nagyon erős antiklerikális mozgalom zajlik a tartományon belül, ezért a régi hagyományokat úgy kell megerősíteni, hogy közben ki kell hagyni az itt működő római katolikus egyházat. A megyésítéskor megjelenik a hargitaiság tudata: arra „húzzák” a versekben, festményeken fellelhető identitáselemeket, székely metaforákat.
Az 1989 utáni időszakban magyar dominanciájú régiót akarnak létrehozni: bár létezik egy prefektúraszintű, állami intézményrendszer, amely románul működik, de ott van mellette a magyar önkormányzati világ. Ma ezen akkomodációs helyzet megszilárdulásának vagyunk a tanúi – zárta előadását Bárdi Nándor.
