Sepsiszentgyörgy legméltóbb személyiségére, Gyárfás Jenő (1857–1925) festőművészre való emlékezéssel és nagyszabású kiállítással ünnepelték a magyar kultúra napját a Székely Nemzeti Múzeumban. A rendezvény szónokai úgymond tetemre hívták Gyárfás Jenőt, aki kiállta a próbát.
Már a lépcsőfeljáró falain Gyárfás Jenő grafikái fogadták a betérőt, ezek az emeleti előtérben folytatódtak; a kisebbik időszaki kiállítótérben portrék, zsánerképek, valamint a tározókban személyes tárgyak, a nagyteremben főleg nagyméretű festmények, a terem végében, a szónoki pulpitus mögött a Tetemrehívás két nagy méretű vázlata. Szűknek bizonyult a múzeum a látogatók nagy számához viszonyítva.
Az est műsorvezetője Magyarosi-Para Imola színművész volt, aki a rendezvény két részét, a köszöntőket és a méltatásokat Arany János Tetemre hívás című balladájának (1877) elmondásával kötötte össze. Bárczi Benő felravatalozott holtteste mellett sorra haladnak el a rokonok és ismerősök, hogy leleplezzék az ifjú gyilkosát, mert az ősi hiedelem szerint gyilkosától a holttest vérezni kezd. Meglepetésre a vér akkor ered el, amikor a menyasszonya, Kund Abigél a ravatal mellé ér. Ám nem a lány gyilkolta meg az ifjút, ő csupán a tőrt adta évődve a kezébe… Gyárfás Jenőt a szenvedély és az őrület ábrázolása foglalkoztatta, kettős megvilágításban jelenítette meg a képet, mely a lélekábrázolás mesterműve. Mindenik szónok említette ezt az 1881-ben készült, a Képzőművészeti Társulat nagydíját elnyert alkotást, melyet a Magyar Nemzeti Galériában állítottak ki. Továbbá a ’48-as múzeumi kiállítás részét képező, Gábor Áron halála című befejezetlen festmény témája is visszatérő motívum volt.
Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, kiemelten Gyárfás Jenő unokáit és dédunokáit, valamint Vinczeffy László festőművészt, a képek restaurátorát. Hangoztatta, a magyar kultúra napjára nem találhattak volna méltóbb kiállítót, mint Gyárfás Jenő, akinek éppen idén lesz halála századik évfordulója. Elmondta, több mint ötven éve találkozott Gyárfás művészetével, lemhényi iskolásként a Székely Nemzeti Múzeumban néhány nagy méretű portréját látta. Akkor döbbent rá, hogy van művészet és létezik egy emelkedett világ, a múzeumé. A sors különleges kegyelme folytán a róla elnevezett képtárban dolgozott tizenhat évig, kollégái jóvoltából az ő házában és műtermében élhetett és dolgozhatott, ott születtek gyermekei és elég sok szobra. Ezek alapján Gyárfás Jenőre nem az elméjével tud gondolni, hanem a szívével, mondotta Vargha Mihály.
Az igazgató felelevenítette: művészettörténészek csodálkoztak, hogy Gyárfás Jenő nem Európa művészeti központjait választotta, hanem hazajött, szentgyörgyi remetének is nevezték. Meggyőződése, hogy a festő helyesen cselekedett. A remeteség nem büntetés, hisz a remete önként vonul vissza, mert úgy tud alkotni, elmélkedni a világról, úgy tud közel kerülni Istenhez. Meggyőződése, hogy Gyárfás Jenő önként jött haza, itt érezte jól magát, a világgal való viaskodását meg a vásznain fejezte ki. A kiállításon azt igyekeztek megmutatni, hogy mennyire sokoldalú művész Gyárfás Jenő, látható, milyen hihetetlen tudása volt, nemcsak a portré, zsáner, hanem a történelmi tárgyú festmények terén is. A Gábor Áron halála című nagy méretű alkotásáról elmondta, huszonöt évig viaskodott ezzel a festménnyel, és nem fejezte be. De így, befejezetlenül is remekmű.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke emlékeztetett, hogy a „székelyek Munkácsyja” kora egyik legígéretesebb tehetségeként München és Budapest után a szülőföld hívó szavára hazaköltözött Háromszékre. Nekünk, ma élő háromszéki magyaroknak feladatunk megismerni, értékelni, fenntartani Gyárfás Jenő emlékezetét, nem feledni el a Tetemrehívást, a Tél örömét, a Disznóölést, Gyárfás Jenő szemével látni Gábor Áron halálának pillanatait, jelenlévővé tenni művészetét. Az általa szőtt nemzeti kötelék mindörökkön megtart bennünket közösségként. Büszkék vagyunk nemzeti kultúránkra, éltető, lüktető erőterünkre, mondotta az elnök, azzal zárva szavait: Isten éltesse a magyar nemzetet!
A sepsiszentgyörgyi származású Boros Judit művészettörténész, aki 1983-tól 2015-ig a Magyar Nemzeti Galéria munkatára volt, Gyárfás Jenő művészetét méltatta. Kiemelte, a festő két műve, a Tetemrehívás mellett Karlovszky Bertalan arcképe nélkül nem képzelhető el a 19. századi festészet bemutatása. A Gábor Áron halála című festménye befejezetlen ugyan, de az nem árt neki, hiszen vibráló mű, összegzi pályafutását – értékelte Boros Judit.
Jánó Mihály művészettörténész, aki negyedszázadon át dolgozott a művészről elnevezett képtárban, vezette azt, Gyárfás Jenő műveihez fűződő élményeit osztotta meg.
Gazda József művészeti író, Gyárfás Jenő monográfusa elmondta, a Tetemrehívásnak, ennek a művészeti csodának köszönheti, hogy életre szóló kapcsolat alakult ki benne a művészettel. Középiskolás korában a Tetemrehívás vázlatait csodálva döbbent rá, hogy milyen hatalmas lehetőségei vannak a lélekábrázolásnak, fantasztikus, ahogy Kund Abigél lelki sokoldalúságát, a döbbenetet, a kétségbeesettséget, a sikolyt ki tudja fejezni képi nyelven. Ez az erdélyi, de akár az egyetemes művészetben a legnagyobb eredmények egyike. Nem hiába nevezte őt egyik főiskolás kollégája fenoménnak. Fenomén volt, aki belelátott a lelkekbe, érzelmekbe, a jellemek sokszínűségébe, abba, hogy mennyire kifejezhető lehet az arc, a tekintet, a szemek állása. Ilyen szempontból Gyárfás Jenő óriása volt a magyar művészetnek – szögezte le Gazda József.
