Gyerekkori emlékeim közé tartozik, hogy elemi iskolásként minden cicakölyköt, ami nagymamámék udvarán született, megkereszteltem. A húgom és a szomszéd gyerekek alkották a gyülekezetet. Fogtuk szerre a cicákat, kimondtuk a választott nevet, majd három csepp vizet öntöttünk a fejükre (óvatosan, mert tudtuk, hogy a cicák nem szeretik a vizet). Nyilván a teljes igeszakaszt nem tudtam, de annyira emlékeztem, hogy a pap bácsi a keresztelések alkalmával ezt szokta mondani: „keresztellek téged az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe. Ámen.” Így lettek keresztyénekké a mi kőhalmi macskáink.

Komolyra fordítva a szót: vajon miért tettük ezt? (És nemcsak mi, hanem sok más gyerek is; mert tudom, a vallásórásaink között is vannak olyanok, akik beszámoltak a babájuk, hörcsögük, kismackójuk megkereszteléséről.) Tehát miért teszik ezt a gyerekek? Csak jó móka? Játék? Pszichológusok azt mondanák: szerepjáték, ami az egészséges fejlődéshez hozzátartozik. Lehet így is magyarázni. Lehet poénnak venni, vagy tényleg csupán egy jó mókának. De én tudom, most így visszaemlékezve, hogy mi ennek a „játéknak” minden pillanatát komolyan vettük. Hittük, hogy a cicáknak szükségük van a keresztségre. Tudtuk, hogy így jobb lesz az életük.

Én remélem, és minden egyes keresztelésnél azért imádkozom, hogy a szülők és keresztszülők is ezt higgyék teljes meggyőződéssel. Hogy ne csak a hagyomány, a nagyszülők elvárása legyen a fő ok, amiért elhozzák a gyerekeiket a templomba, hogy részesüljenek a keresztségben, hanem az az Istenbe vetett bizalom és hit, hogy így teljesebb élete lehet majd annak a csepp gyermeknek.

És most nézzünk önmagunkra, önmagunkba, és tegyük fel a kérdést: mit jelent ma, most, immár felnőttként számunkra, hogy valamikor, sok évvel ezelőtt megkereszteltek? Érezzük-e, hogy van valami plusz az életünkben, egy láthatatlan ölelő kar, egy biztos alap, ami hiányozna, ha nem lenne. Tehát mit jelent, hogy meg vagyok keresztelve?

Meg vagyok keresztelve: valakié vagyok. Az Úr Jézushoz tartozom. Ő az életem Ura, a Megváltóm, a Szabadítóm. Történjen velem bármi, hozzon bármit az élet, tudom, hogy valaki mindig ott van mellettem. Valaki, aki ismer igazán. Aki annak lát, aki valójában vagyok. Nem kell álarcot viseljek, nem kell színészi szerepbe bújjak előtte, mert Ő még a titkaimat, rejtett dolgaimat is tudja. Az Úr Jézusnak érezhetem szeretetét, kegyelmét, erejét.

Meg vagyok keresztelve: tiszta vagyok. A Heidelbergi Káté szavaival ezt valljuk a keresztségről: amiképpen a test szennyét a víz, akképpen a mi bűneinket a Krisztus vére és Lelke mossa le… a mi bűneinktől lelkileg oly bizonnyal megtisztulunk, amiképpen a látható vízzel megmosatunk. Ez nem azt jelenti, hogy kiskorom (keresztelésem) óta nem tettem olyant, amivel bepiszkoltam volna ismét magam. Jaj, dehogy nem. Sajnos nap mint nap teszünk mindannyian olyant, amivel bűn ragad a lelkünkhöz. De lehetőségünk van mindig megállni alázattal és bűnbánattal az Úr színe előtt. És ha tudjuk őt kérni, hogy tiszta szívet teremtsen bennünk, akkor ő ezt a tiszta szívet megadja.

Meg vagyok keresztelve: egy közösség tagja vagyok. Annyi közösség van, ahová a mai világban tartozhatok. Az első a családom, aztán a baráti köröm, a munkaközösségem. De összeköt másokkal a kedvenc időtöltésem is. A szomszédokat is jól ismerem. De ezek a közösségek mind mulandóak. A barátok megcsalhatnak, a szeretteinket elszólíthatja mellőlünk a Teremtő. De ha meg vagyunk keresztelve és hiszünk, akkor mindig lesz mellettünk legalább egy olyan ember, aki ugyanúgy meg van keresztelve és hisz! Akivel egy húron pendülünk! Mert bár nincs sem apám, sem anyám, s bár a barátaim is elhagytak, van mellettem egy gyülekezet, aki ugyanazokat az értékeket vallja, mint én. Van egy közösség, akivel egy ritmusra mondhatom az imádságokat, van egy közösség, akinek ugyanúgy szerető Édesatyja az Úr Isten, mint nekem. Éppen ezért ebben a közösségben, nemzetiségtől, bőrszíntől, társadalmi helyzettől függetlenül a szent keresztség által testvérei vagyunk egymásnak.

Dióhéjban ezt jelenti, hogy meg vagyunk keresztelve. A kérdés csupán az, hogy hisszük-e mindezt? Ha hisszük, akkor mégis miért törpül el az életünkben ez a tény, hogy meg vagyunk keresztelve? Miért merült feledésbe oly sokunk keresztelésének dátuma? Miért gyűrődik meg, sárgul el vagy tűnik el annyi keresztelési emléklap? Nagyon sok ember nem emlékszik a keresztelése dátumára… Észszerű magyarázatnak tűnhet, hogy azért, mert még kisgyerekkorban történt, de ez csupán kifogás! Ha nem tudod, járj utána, kérdezd meg szüleidet, lelkipásztorodat: mikor lettél Jézus Krisztusnak elpecsételve. És becsüld meg, ünnepeld meg ezt a napot, mert akkor történt veled a legjobb dolog!

És még valami fontos, ami engem mindig ámulattal tölt el: azt írja az ige, hogy Jézus lépett oda a tanítványokhoz, ő tette meg az első lépést feléjük és felénk is.

Manapság nagyon népszerű lett az internetes vásárlás. Megrendeljük kényelmes fotelünkből a képernyőn keresztül a kívánt terméket, majd várjuk, hogy a futár letegye az ajtónk elé. Nagyon sokszor előre szoktunk fizetni, hogy ne legyen gond még azzal is, amikor a csomagot át kell venni. Igen ám, de mi már jártuk meg, és másoktól is hallottam efféle panaszt, hogy a csomag elakadt, vagy fel sem tették, vagy nem azt küldték, amit szerettünk volna. És akkor jött az utánajárás, a pénz visszavárása, a mérgelődés, bosszúság.

Krisztus is rendelt csomagot: téged, engem, mindannyiunkat, akik egykor részesültünk a szent keresztség szakramentumában. És előre fizetett: megelőlegezte kegyelmét, szeretetét, elfogadását. Mielőtt én dönthettem volna, ő döntött mellettem.

Ne legyünk olyanok, mint a célba nem érő rendelések, elkallódott csomagok. Jézus Krisztus vár bennünket, számít ránk. Induljunk el feléje, amíg még időnk van. Tiszta szívvel, igaz hittel mondjuk: hiszem, Uram, hogy a keresztség a legjobb dolog, ami velem történhetett! Köszönöm, hogy elfogadtál, befogadtál. Add, hogy életemen te is, és embertársaim is meglássák, milyen fontos ez nekem!  Add, hogy életem csomagja célba érjen! Ámen.

Marosi Tünde