Élete a tánc! – talán ez lehetne legmegfelelőbb címe az írásnak, amely Venczel Károly sok évtizedes táncos múltját lenne hivatott bemutatni. Az ember elgondolkozik: egészen fiatalon kiragadnak valakit megszokott környezetéből, ahol rokonok, ismerősök, iskolatársak körében elismerést szerez magának robbanékonyságával, a székely táncban rejlő, csiszolatlan erő felmutatásával, s odaállítják, megmérettetés céljával, a világdeszkára, a szikrázó, sziporkázó színpadi világ semmihez sem hasonlítható fényébe. Akkor indult a magára ébredező erdélyi magyarság talán legnagyobb dobbantással előtérbe kerülő kísérlete, a Marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttes.

Legalább százharminc ember, sok közülük még színpad közelében sem járt talán, nemhogy rivaldafénybe kerüljön, addig esetleg annyi adatott meg, hogy járja a táncot, amit otthon szűk körben próbálgatott, énekeljen, eressze ki a hangját, mintha szénát takarna a mezőn, muzsikáljon mások örömére, mint tette otthon is, de itt karmester beintésére kell húzni a vonót, verni a cimbalmot, fújni a klarinétot. És elkezdődtek a megszámlálhatatlan számú próbasorozatok, az éjjelek összefonódtak a nappalokkal, a közös legényszobában, de bizonyosan a lányok szobájában sem halkult el az énekszó, sem a csizmaverő nem csendesedett. Aztán felment a függöny a bemutatón, s a hatalmas, élményváró közönség elé kilépett a csikócsapat, legtöbbjük húszon alul, egyik-másik még alig tizenhét éves, és megdermedt talán a közönség, olyan elemi erővel tört elő az addig alig látott népköltészeti kincsestár az erdélyi magyarság sok-sok bánatának gyógyítására. Ady azt írta Móricz Zsigmondról novelláskötete megjelenésekor, hogy Móricz egymaga felér egy forradalmi szabadcsapattal. Nos, ez a bemutatkozó együttes ugyancsak forradalmi szabadcsapatként tudatosította a nézőkben éveken át, hogy a színpadon is lehet igazi forradalmat vívni, népköltészeti kincseinkért, önmagunkért, a gyarlóságainkon túlmutató erkölcsi tartásunkért.

Ennek a csikócsapatnak volt a tagja Venczel Károly, akit Udvarhelyről emeltek be a nagyok közé, alig tizenhét évesen. Igaz, Kolozsváron látta meg a napvilágot 1939. május 11-én, székelyföldi szülei akkor éppen ott dolgoztak, édesanyja etédi, édesapja sófalvi, jól keveredett hát benne a Nyikó mente szelíd dallamvilága és a Sóvidék egekig felcsapó, duhaj táncos kedve. Udvarhelyen, ahová költöztek, ismerték kiváló táncos lépéseit, volt alkalma több csoportban is megmutatkozni, s egy ilyen megmutatkozás után jött a behívó. És ő ment, ki az iskolapadból, mint kissé arrább, a Nagy-Küküllő melletti kaszálóról Balogh Dénes is. Karcsiból virtuóz táncos növekedett, Balogh Dénesből közkedvelt népdalénekes. Ám tanulni is kellett, mindenkinek, akinek nem volt meg legalább az érettségije. Mert voltak olyanok is, akiket nem a kaszálóról, falusi kultúrház színpadáról csábítottak el, hanem az egyetem padjaiból, államvizsga után. És következett a sokszor erőn felüli munka, állandó készenlét, hideg művelődési otthonok, rideg szállások a szinte szünet nélküli kiszállások alkalmával. És jött, besettenkedett a betegség is. Gerincsérv, veszélyes műtétek, tiltások. Ez volt a legfájóbb. Orvosai leparancsolták a színpadról, szigorúan eltiltották a tánctól.

És következett Gyergyószentmiklós, találkozás a csíkszentdomokosi Kurkó Pannival, a Gyergyói Művelődési Házban egymást érő műsorok, a virtuóz néptáncok, s a még virtuózabb táncmester, aki úgy belelendült, hogy a vészjelzések dacára még legalább három évtizeden át táncolt, táncokat tanított, műsorokat vezetett. Közben, a Gyergyószentmiklósról Sepsiszentgyörgyre helyezett Király Károly őket is magával hozta, s itt lettek aztán a háromszéki műkedvelő mozgalom lelkes mozgatói. Egy ideig Karcsi irányította a létrehozott Vadrózsák népdal- és néptáncegyüttest. Gyárak, szövetkezetek, iskolák jelentkeztek nála, náluk, hogy saját csapatot állítsanak színre, s ők mentek, feleség és férj, s hódították meg rendre a környék, az ország szépet kedvelő, látványosra áhítozó közönségét. Aztán elhívták a Pionírházhoz, s éveken át, egészen nyugdíjazásáig a sepsiszentgyörgyi iskolások és fiatalok sok-sok nemzedékét tanította meg, hogyan kell szeretni a néptáncot, a népi kultúrát. Két gyerekük vonzódása ehhez a kultúrához percig sem volt kérdőjeles.

Végezetül hadd meséljek el egy kis, humoros esetet. Mint rendesen, rögtön körbevették a gyerekek, mihelyt megjelent, s egyik kislány nagy örömmel árulta el, hogy a tanár bácsi az ő édesanyját is tanította. – De nekem a nagymamámat is! – tette hozzá egyikük mindannyiuk nagy derültségére.

Az Életműdíj odaítélését megalapozó méltató sorok megírása után érkezett hozzám, közvetítéssel egy nagyon távoli országból a felkérés, hogy ha már méltatom Venczel Károly munkásságát, szólok élete fontos fordulóiról, szorítsak helyet még néhány mondatnak.

Hogyne tenném meg, hisz a felkérő a méltatott barátunk Svédországba szakadt leánya, Gyöngyike, aki itthon igen szép énekesi pályát járhatott volna be, de magával ragadta a nagyvilág. A fiú, Huba zongoraművésznek készült, ragyogóan bűvölte a billentyűzetet. Kár, nagy kár, hogy félúton túl leállt... Az ő fia, az unoka viszi tovább a Venczel nevet. Gyöngyike onnan, Svédországból íratja le velem édesapjához és édesapjáról szóló megragadó, megható gondolatait: „Nagy kincs a mai technika, mely lehetővé teszi, hogy a minket elválasztó hét határ dacára időnként beszélgessünk. Sajnos, a telefon nem helyettesíti a személyes találkozást, erre legutóbb a tavalyi húsvét nagypéntekén adódott lehetőség. Édesapám nagyon szociális természetű, mindig sokan vették körül mind táncosként, majd tánc­oktatóként. Rengeteg tanítványa volt, soha nem távolodott el tőlük. Most más fordulatot vett az élete, az intézetben, ahol jelenleg gyógyul, nagy szeretettel veszik körül, s ha már Svédországban, ahol éveken át mellettünk volt, nagy szeretettel igazgatta lányunokája lépéseit, nagyon hiányzott a magyar környezet, otthon, abban az otthonban magyarul beszélhet, minőségi ellátásban részesül. Szinte hetente jelentkezik, ilyenkor behívják az irodába, s a képernyőn láthatja unokáját és leányát, s mi is láthatjuk őt, megbeszélhetjük a jajt és az örömöt is. Ez olyan hely, ahol az ember elképzelheti öregkorát. Ettől vagyok én is nyugodt, tudom, tisztában vagyok azzal, hogy jó emberekre bíztam édesapámat. Megjegyzem, abban az otthonban sem tölti feleslegesen az időt, tánccsoportot indított, s furtonfurt mozgolódik, szervez, szerepel.”

Venczel Károly 2025. január 9-én 19 órakor hunyt el Gyergyószentmiklóson. Májusban töltötte volna a 86 évet.

Péter Sándor