Tisztelt mikóújfalusiak, tisztelt Háromszék-olvasók, egy olyan témát szeretnék felvetni, amely napjainkban sajnos igen nagy probléma, amelyet nem veszünk észre, vagy ha igen, nem fordítunk rá figyelmet. A falusi óvodára és iskolára gondolok, vagyis azokra a gyerekekre, akiknek ezekbe az intézményekbe kellene járniuk, de sajnos lassan-lassan üresek maradnak a kicsi székek és asztalok, mert nem lesz elég gyerek, aki koptassa ezeket.
Szomorúsággal tölt el, hogy vannak szülők, akik csemetéjüket beviszik városra taníttatni, mert úgy gondolják, hogy okosabb, műveltebb ember válik majd belőlük. Ne felejtsük el, hogy falunkból régebben is kerültek ki olyanok, akik mérnökemberek, orvosok lettek.
A legelső dolog, amit egy szülő a gyerekének adhat, az a nevelés, tanítás és példamutatás, hogy miképpen kell embernek lenni, embertársainkkal szemben viselkedni és egymást értékelni. Sajnos, nem mindenki így látja, azt gondolja, hogy egy kis zsebpénzzel és egy okostelefonnal ember lesz majd a gyerekből.
Ha van valakinek fényképe 1967-ből, 1968-ból, azon lehet látni, hogy miről is írok, miről beszélek. Voltak tanárok abban az időben, akik megtanították a gyerekeket egy facsemetét elültetni, egy festékes ecsetet vagy netán egy seprűt megfogni. De mára ez sajnos kiment a divatból, mert nem szabad a gyereket dolgoztatni, nehogy sérüljön a büszkesége, a személyisége. Voltak tanárok a mi kis falusi iskolánkban is, akik meg tudtak szervezni egy csoportos kirándulást, nem ám ötcsillagos autóbusszal és gps-irányítással, hanem sima Tohan biciklivel és papír térképpel, de sajnos ez már a múlté, és ahogy a nóta is mondja: „ha valami elmúlt, nem jön vissza soha”. Ez így igaz, sajnos, mert most a gyereknek több joguk van, mint a tanárnak, de ez azokban az években, a jó emlékezetű Fejér Ákos idejében másképpen működött.
De kérdezzem önöket, kedves falusfelek, újságolvasók, hogy valakinek jutott-e már eszébe, mi lenne, ha elgondolkodnánk azon, hogy gyerekünk mégis itthon, Mikóújfaluban kezdje meg az óvodába, majd az iskolába járást. Hiszen most már itt is megvan a felszereltsége ezeknek az épületeknek, és indulás előtt még akár egy órával is többet lehet aludni, nem beszélve az ingázás anyagi vetületéről; mert ha csak egy utat számolunk napi ötvenlejes üzemanyag-költséggel, az egy hónapban csekély ezerszáz lejt jelent, amelyet egyéb hasznos dologra is lehetne fordítani.
Sok emberrel beszélgettem erről, és azt mondták, azért döntenek a városi óvoda és iskola mellett, mert ott kisebb a valószínűsége annak, hogy a gyerekének a padtársa, csoporttársa cigány legyen. Megértem ezt a felfogást is, de a cigányt is az Isten teremtette, és Noé bárkájában sem csak bárányok voltak, hanem mindenféle állat. És bár az a sokféle állat elfért egymás mellett, mi egy ilyen kicsi faluban nem tudunk összefogni és összetartani, mert nem a megoldást, hanem a kifogásokat keressük mindenben.
No, de ki ahogy jónak látja és gondolja, úgy döntsön, és cselekedjen saját belátása szerint.
Választások előtt hallhattuk a kampányban, hogy több jogot és lehetőséget kell adni a diákoknak, de ez csak ígéret sajnos, magától semmi sem lesz. Mindenki ígér, mert az ígéret nem kerül semmibe, és ahogy mondani szokás: az ígéret szép szó és a bolondnak öröm.
Arra szeretnék megkérni minden olyan mikóújfalusi lakost, akinek óvodáskorú gyermeke van – függetlenül attól, hogy tősgyökeres vagy betelepedett –, gondolkozzon el ezeken a sorokon; próbáljunk egy esélyt adni ennek a falunak, a gyermekeinknek, és együtt, összefogott erővel mutassuk meg, hogy mindent lehet, csak akarni kell.
Isten áldja meg minden falusfelemet, és óvja meg őket minden bajtól!
Dobrica Róbert „Csoszány”, Mikóújfalu
