Egy kis bichonom van, azzal indultunk sétálni január 17-én 17 óra körül a Széna utcában. Néhány házzal odébb, az evangélikus templom közelében egy nyitott kapura lettem figyelmes, benézve meg is csodáltam egy szép nagy német juhászkutyát, de gyanútlanul, vidáman mentem tovább. Néhány lépés után azonban hátulról hirtelen leterített valami, és hasra estem; talán az orromat is betörtem volna, ha ki nem fogom magam a kezeimmel – meséli K. I., a 70 éves, törékeny testalkatú hölgy. – Reflexből felugrottam, és ölbe kaptam a kiskutyámat, próbáltam védeni őt is és magamat is, mert a német juhász egyre csak ugrott rám. Az első pillanatokban meg sem ijedtem, gondoltam, hogy kijön a gazdája és elviszi, de addig még eltelt pár perc, és akkor már támadott a német juhász, tépte, rángatta le rólam az irhabundát. Én mind löktem el, ő mind ugrott vissza; amikor a gazdája (egy fiatalember) megjelent, már ugatott is, és próbálta kitépni a kutyámat a kezemből. A gazda csak azt kiabálta, hogy lasă, lasă (hagyd, hagyd), de a kutya nem hallgatott rá, sőt, rávicsorgott és oda-odakapott. Akkor kicsit pánikba estem, és kezdtem harcolni a kutyával, amely hörgő, nem ugató hangokat adott ki.

Közben a járókelők is meggyűltek körülöttünk, de senki nem avatkozott be, nem mertek közel jönni. Látva, hogy senki sem véd meg, ösztönösen elkezdtem üvölteni, amitől a támadó kutya kicsit meghőkölt, de aztán megint felugrott, cibálta a bichonom lábát, befalta a fejét, csupa nyál volt már, nem is mozdult. Éreztem, hogy nincs már több erőm, és bedugtam a kesztyűs kezemet a német juhász szájába. És akkor a Jóisten odavezérelte a megmentőmet. Egy bertises kocsi állt meg mellettünk, kipattant belőle egy fiú, és egyenesen felém rohant. A német juhász rátámadt, vicsorgott, akkor megtorpant, hátralépett, de már telefonált is Igyártó Nándor állatmentőnek; az pár perc türelmet kért, amíg odaérnek, de megmentőm – Nagy Hunor, ahogy később megtudtam – azt mondta, hogy nincs idő várni, azonnal cselekedni kell, és kapott is néhány tanácsot, hogy miképpen ártalmatlanítsa a támadó kutyát. S habár ez egyáltalán nem volt veszélytelen, úgy tett, ahogy ajánlották: két kézzel erősen megszorította a kutya nyakát. Erre többen is odaléptek, és valahogy bevonszolták az udvarra.

Ekkor már behunytam a szemem. Az én kutyám már nem is sírt, kicsit el is veszítettem a fonalat. Amikor magamhoz tértem, először a kutyámat kezdtem végigtapogatni, hogy él-e, megsérült-e; megérkeztek az állatvédők is egy orvosnővel, ő is megnézte, nem esett baja. Szerencsénk volt, mondták, de szerintem azzal a fiatalemberrel volt igazán szerencsénk, aki kiugrott az autójából, hogy egy ismeretlennek segítsen. Később természetesen felkerestem, hogy megköszönjem, amit nem lehet, hogy ilyen kockázatot vállalt; szerényen szabadkozott, habár ő is sokkos állapotban volt még napokkal a történtek után is.

Az nem jutott eszembe, hogy feljelentést tegyek a rendőrségen: örültem, hogy épen, infarktus nélkül megúsztam az egészet, és hogy a kutyámnak sem esett baja. Mert elsülhetett volna másképp is a dolog: az engem ért támadás nézői között volt egy nő is a kislányával, akik a végén odajöttek és elmesélték, hogy nekik is volt egy bichonjuk, amelyet egy német juhász tépett szét. Hát nem hiányzott nekem akkor ez a történet, este futottam is a gyógynövényboltba citromfűért, de még mindig nem tudtam megnyugodni.

Azóta nem is járok arrafelé; ha megszokásból a templom felé indulok, kanyarodom is vissza, és inkább kerülök a szomszéd utcában. Esetemet azért akartam nyilvánosságra hozni, mert sokan járkálnak arrafelé: legyenek óvatosak, ha nyitott kaput látnak.