A bolsevizmus az arisztokráciát, klérust, nagy- és kisiparosokat, a másképp gondolkodókat, a ,,kulákságot" tette meg ellenségnek, hogy maga mellé állítsa az arctalan többséget. Trianon után a megmaradt földeket az 1945-ös földreform ötven hektárra csökkentette. Az 1949/187-es rendelkezés értelmében kisajátították az előző által meghagyott birtokokat s minden ingó és ingatlan vagyont.
1949. március 2-áról 3-ára virradóan, húshagyókedd éjjelén az egész országban ugyanabban az időben összeszedték, és kényszerlakhelyre hurcolták azokat a családokat, melyeket érintett a törvény. Elhurcoltak újszülöttől a nyolcvanéves öregekig mindenkit, korra való tekintet nélkül.
Ez történt Háromszéken is. Legtöbbjüket álmukban lepték meg, körülvették házaikat a kommunista megbízott csoportok, köztük fegyveresek, és otthonaik elhagyására kényszerítették a családokat. Teherautókon Sepsiszentgyörgyre szállították, reggelre tele lett a Csíki utca 2. szám alatti épület — volt milícia — udvara a Háromszékről összegyűjtött családokkal. Számbavétel után mindenkit elküldtek, hogy keressen magának szállást, majd jöjjön vissza, és jelentse be a lakhelye címét. Bepecsételték a lila színű D. O. ,,billogot" személyazonossági igazolványaikba. Figyelmeztették, hogy minden hétfőn jelentkezniük kell a milícián, és attól a naptól fogva nem hagyhatják el a város területét.
Gál Mária történész 1996-ban megjelent, D. O. (kényszerlakhely) című könyvéből tudjuk, hogy Erdélyben több kényszerlakhelyközpontot jelöltek meg: Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Gyulafehérvár, Déva, Balázsfalva. Néhány család Besztercére és Székelyudvarhelyre is került.
A néhai uzoni Temesváry Jánosné Gerloczy Mariette Két ország közt félúton című visszaemlékezéseiből idézek: ,,Húshagyókedd éjszakáján vittek el minket is. Dr. Horváth Miklós Köjál-orvos, későbbi marosvásárhelyi orvosprofesszor volt az államosítási bizottság elnöke. Tudta ő is, akárcsak Nagy Viktor főispán, hogy állapotos vagyok, hiszen nem első látogatásuk volt nálunk. A szeszgyárat már előzőleg elvették. De ezeknek az embereknek semmi sem számított... Már elkezdődtek a szülési fájdalmaim, amikor megérkeztek. A későbbi professzor azzal kezdte az ügyködését egy vajúdó asszony mellett, hogy kitépte a fülbevalót a fülemből, majd lelkiismeret-furdalás nélkül felcsomagolt a teherautóra. Nagyon hideg volt azon a hajnalon, magamra akartam venni a bundámat, de ő nem engedte. Szabadulásom után Miskolczy Dezsőné temetésén felismertem a bundámat dr. Horváth feleségén. Azonnal odamentem, és felszólítottam, hogy vesse le, adja ide, különben szóvá teszem a ravatalozóban. Kijött, és ellenvetés nélkül ideadta. Ott rögtön átadtam a temető gondnokának. Az átélt izgalmak és a zötyögő teherautón való utazás következtében leállt a szülés. Gyermekem meghalt, én vérmérgezést kaptam... Amikor leértünk Dobrudzsába, mindjárt másnap a földekre vittek dolgozni. Combközépig érő vízben dolgoztunk. Ellepték a lábunkat a fekete piócák, nem hagytak el minket, amíg jól nem laktak. Sónk kevés volt, de sodortunk cigarettát kukoricalevélből, és ha odatartottuk a füstöt, leestek, azt nem szerették. Levenni nem mertük, mert az elgennyesedett, gyógyszerünk, kötszerünk nem volt. Orvost soha nem láttunk ott. (...) Kócikám (dr. Oláh Bányai Irma), még annyi minden volna, amit el szeretnék mondani neked. Isten óvjon benneteket. Vigyázz a fiadra, vigyázzatok magatokra, és vigyázzatok Erdélyre!"
Sepsiszentgyörgyön kívül a többi megyében választhattak, melyik kijelölt városba akarnak menni a kitelepítettek. Így kerültek Szentgyörgyre az ország távolabbi megyéiből magyar és román családok is. Utánunk következtek az ilyen-olyan címen otthonaikból kilakoltatott családok, mert valakinek éppen megtetszett az épület, amelyben laktak. A ,,kizsákmányolók" elleni nagy uszítási lázban, mire a falu népe magához tért, már nem csak a földreform által osztott földet, hanem a sajátját is kihúzták a talpa alól. Beindult a kollektivizálás szervezése júniusban Torján és Csernátonban. 1950 augusztusában Vasile Luca Torján felavatja az első kollektív gazdaságot. Szeptemberben került sor Gidófalvára és környékére. Itt ellenállásba ütköztek. A tömegbe lőttek, halálos áldozat is volt. Ezt jól kihasználta a hatalom a megfélemlítésre, tömegesen szedte össze a környék falvaiból a földművelő családokat. Bende Jenő márkosfalvi agrármérnök Zord idők című önéletírásában ismerteti családja kálváriáját. Dr. Nemes Pál állatorvossal a sepsiszentgyörgyi állomáson a húsbeszolgáltatásra hozott vágóállatokat vagonírozták be, amikor megállt egy autó a közelben, és felszólították, hogy üljön be. A sepsiszentgyörgyi, majd a brassói milíciára vitték. Éjjel Márkosfalvát is körülvette a katonaság, családját és a többi kijelölt családot Brassóba szállították az Angyalosról, Gidófalváról, Dálnokból, Zalánból, Kálnokról begyűjtött családokkal együtt. 1951 márciusában tovább vitték mindannyiukat a román Gulagra, Dobrudzsába. Ott találkoztak anyósával és három fiúgyermekükkel, akiket otthonról egyenesen odavittek. Felmerült a gyanú, hogy a felesége nevét névhasonlóság miatt összetévesztették egy gidófalvi asszony nevével. De ami történt, az megtörtént!
A gidófalvi történetekről Beczásy István Bekeserített élet című könyvében ezt írja: ,,A kommunista hatalom kettős játékot űzött: részben keményen agitált, hogy a gazdák lépjenek be a kollektívbe, s ugyancsak a saját embereit — ez később derült ki — elindította, hogy a falusiakat ellenállásra biztassák, hogy ne lépjenek be a közösbe! Az amúgy is elkeseredett népet nem volt nehéz meggyőzni, hogy ellenálljon, amikor meglátták, hogy mérik a földjeiket. Felbujtóknak a már Sepsiszentgyörgyre telepítetteket kiáltották ki!" A második kitelepítésről a szentivánlaborfalvi, Kolozsváron élő Apor Márta mesél Gál Mária könyvében: ,,Kényszerlakhelyünkön, Sepsiszentgyörgyön egy év és néhány nap múlva ismét megjelent egy teherautó. Ezúttal már volt kész, szépen körülírt vád is: akadályozzuk a kollektivizálást. Fegyveresek tereltek fel az autóra. Ekkor már velünk volt két nővérem is, de mivel ők nem szerepeltek az első kilakoltatási listán, mert akkor nem voltak otthon, nem engedték, hogy velünk jöjjenek, hiába könyörögtek a szüleink. A katonák kihúzták a szalmazsákot az udvarra, testvéreimet ráültették, a házat lepecsételték, és elindult velünk az autó."
1951 szeptemberében 76 személyt vittek tovább a háromszéki családokból Dobrudzsába. Tehervagonokban két napig utaztatták őket. A torjai Apor családot még 1950 márciusában Balázsfalvára szállították. A háromszékiek első halottja Dobrudzsában Szombathy Gyula volt Zágonból. Szárazajtáról Budai Károly és felesége a Dunába ölte magát. Erdélyből többen mentek önkéntes száműzetésbe Dobrudzsába, mert nem bírták elviselni az állandó itteni fenyegetettséget. A kényszerlakhelytörvény feloldására 1963-ban került sor. Kicserélték a személyazonossági iratokat, így formálisan eltűnt a D. O. az életekből, de a lelkekben örökre megmaradt. Távol az otthonaiktól kereshettek újabb lakhelyet. Halottaiakat is csak a nyolcvanas években vihették haza, az otthoni temetőkbe. Trianon óta az utódállamok, amikor bajban vannak, mindig a magyar kártyát játsszák ki, mert okosabb cselekedetre nem telik. Ceauşescu is, amikor mindenünket elvette, nyelvünk teljes elsorvasztását és településeink megsemmisítését tűzte zászlajára. Mélyen sújtott a családok szétszaggatása, a tömeges kivándorlás. Mit várhatunk Magyarországtól és az Európai Uniótól!? Márai Sándorral együtt mondhatjuk: ,,Látjátok, feleim, mik vagyunk..." Amit egy tollvonással elvettek tőlünk hatvan évvel ezelőtt, azt húszévi küzdelem után sem sikerült még visszaszerezni! Sok helyen a polgármesteri hivatalokban úgy viselkednek, mintha kegyet gyakorolnának azzal, hogy visszacsepegtetnek valamit a jogos tulajdonunkból. Ellenségnek számít, aki igényt tart örökségére. Minden család visszaszerzési kísérlete regénybe illő. Nemcsak otthonainkra, hanem elvett szellemi várainkra is igényt tartunk. Iskoláinkra, egyetemünkre, egyházi javainkra, közintézményeinkre. Sajnos, választott vezetőink közül sokan éveken át azzal voltak elfoglalva, hogy méregessék, ki a nagyobb legény a gáton. Igaz a mondás, ha valakit meg akarsz ismerni, adj hatalmat a kezébe... Hatvan esztendővel a leírt események után fejet hajtunk azok előtt, akik a kritikus időkben is Emberek tudnak maradni, mint Vajda Gáspár református lelkész felesége, aki magához vette az egy szál ruhában utcára tett Apor lányokat, vagy az uzoniak, akikre a Temesváry család szeretettel emlékszik, azokra, akik segítettek azokban az időkben, amikor mások még a fejüket is elfordították az utcán. Hálásan emlékszünk öregjeinkre, akik bölcs tanácsaikkal, személyes példájukkal megtanítottak a hit, a család és a munka megtartó erejére. Kegyelettel emlékezünk minden, szenvedései helyszínén elhunyt emberre, akinek sírját már belepte a fű, rokonra, barátra, ismerősre, magyar testvéreinkre, akik az emigrációból soha haza nem térhettek, és azokra is, akiknek haza vezetett az utolsó útjuk. Emlékükre és a magunk erősítésére álljon itt Reményik Sándor gyönyörű verséből néhány sor: Kicsi fehér templomotokba Most minden erők tömörülnek. Kicsi fehér templompadokba A holtak is mellétek ülnek. A nagyapáink, nagyanyáink Szemében biztatás vagy vád, Ne hagyjátok a templomot A templomot s az iskolát! A feledés fátylát csupán egy leheletnyit sikerült fellebbenteni. Szerettünk volna legalább egy névsort szerezni a Sepsiszentgyörgyön évekig jelentkezőkről, de sem a Politikai Foglyok Szövetségének irodája, sem a levéltár nem tudott segíteni. A fiataloknak kell megnézniük, ha kíváncsiak rá, mi van még a fátyol alatt. Írott és hallott visszaemlékezések, átélt tapasztalatok, beszélgetések alapján összeállította: Id. Damokos Csabáné Gálfalvy Ilona
