Szeptemberben költöztem Sepsiszentgyörgyre. Rekkenő hőség volt, engem pedig minden felcipelt doboz újra elgondolkodtatott a könyvgyűjtés értelmén. Mert igencsak érdekesen alakultak az arányok. Minden doboz ruhára jutott körülbelül négy-öt doboz könyv. A végeredmény engem is meglepett. Egy saroknyi doboz ruhákkal és egy teljes szobányi – valószínűleg csak igen ritka esetekben kinyíló – könyv.
Alig ért fel mindenem a lakásba, az egyik legelső utam a ruhatisztítóba vezetett. Nem mintha szüksége lett volna rá a zakómnak, de én azért elvittem. Talán valamilyen ösztönös indíttatás volt mögötte, hogy egy új élet kapujában állva megtisztulva lépjek rá a vargabetűs útra (K. I.), amellyel megajándékozott a mindig kiismerhetetlen, mindig meglepni képes Élet. Kitakarítani a lakást, amely teljesen tisztán várt, átmosni minden ruhát, elvinni a szolgálati zakót a tisztítóba. Apró, szertartásszerű cselekvések, amelyekkel észrevétlenül is jelezni próbáltam magam felé: új fejezet kezdődött el.
Amikor néhány nap múlva visszamentem a ruhatisztítóba, egy rendkívül különös jelenetnek voltam tanúja. Este volt, záróra előtt nem sokkal. Ott álltam a zöldesbarna pultnál, szorongattam a cetlit, majd halkan, szinte félve megnyomtam a csengőt, és csak vártam, hogy előbukkanjon valaki, aki ideadhatja a zakómat. Ugyanaz a hölgy jött elő, majd a köszönés után arcán kedves mosollyal vette át a cetlit. Hátrafordult és odalépett a jobb oldalon lévő forgatható állványhoz, amelyre a kitisztított ruhákat akasztják fel külön-külön, de ugyanolyan vállfákra. A hölgy – valószínűleg akarata ellenére – túl erősen forgatta meg az állványt, így az túl nagy sebességgel kezdett el körbefordulni. A zakóm megtalálása szempontjából ez a gyorsaság teljesen célszerűtlen volt, valami más számára azonban elengedhetetlen. Amint elkezdett a szerkezet forogni, egyszer csak egy vitézkötéses, jól felismerhetően református lelkészi palást, majd nem sokkal odébb tőle egy arannyal díszített, fehér katolikus miseruha villant elő. A forgásnak köszönhetően pedig egyik a másikra hajolt és így pörögtek együtt a ruhatisztító állványon. A zakóm sehol. Hol lehet – tettem fel magamban a kérdést, de a hölgy nemsokára hangot is adott gondolatainak. Itt kell lennie. Biztosan itt van a többi mellett. Amint lassulni kezdett a nagy szerkezet, elő is bukkant. Pontosabban addig is ott volt társaim szolgálati ruhái mellett, csak mivel azok nagyobbak, jól át tudták ölelni az enyémet, amely igen kicsi volt. Melegség töltött el.
Hazaérve nagy csodálkozással állapítottam meg: a dobozok mit sem mozdultak. Hát persze, hogy nem. Magától egyetlen könyv sem kerül fel a polcra. A temérdek doboznyi kötet nagy része teológiai szakkönyv, kommentár és Biblia. Pontosan 18 Biblia. Kisebbek és nagyobbak, újabbak és régebbiek, görögök és héberek. Bibliák. Mind ugyanazt az üzenetet, mind ugyanazt az örömhírt őrzik. Akkor mégis miért kell ennyi?
Legutóbb Péter és Kornéliusz találkozásának története hagyott bennem mély nyomott. Péter, a zsidó hagyományokhoz talán legerősebben ragaszkodó jézusi tanítvány és Kornéliusz, egy római (pogánynak tartott) százados megismerkedése. Két teljesen ellentétes világnézet, két teljesen különböző hitfelfogás. Egyszer csak mindketten egy különös látomásban részesülnek, amely arra ösztönzi őket, hogy tegyenek egy lépést a másik felé. Péter elmegy Kornéliusz házához, a százados pedig kijön elé. Ott, akkor ismerkednek meg, majd a görög szöveg szerint „synomilōn”, azaz beszélgetve bementek a házba. Egy ház, két teljesen különböző világfelfogás. Talán azért van annyi könyv is, mert ahány ember, annyi értelmezés. Milyen különös: egyetlen üzenet, mégis végtelen értelmezés. Ugyanonnan indulva, ugyanoda visszaérve.
A történet hűen ábrázolja, a kereszténység nem az elméletek vallása. A kereszténység a testvériség gyakorlata. Az egymást megsimogató, az élet körforgásában összeölelkező felekezetek békés együttélésének gyönyörködtető valósága. A lehetetlenszerű, mégis lehetséges testvéri kapcsolatoké. Mert ahogyan ugyanaz a fajta vállfa tartotta meg mindet: a miseruhát, a palástot és a zakómat, úgy ugyanaz az Isten tart meg mindannyiunkat. Isten csak egy van. És a lelkek közösségeként értendő egyház is csak egy van. Egy, amelyben mindenkinek helye van. Amelyben megfér a kételkedő, a tagadó, a kereső, a buzgó. Egy ház. Nem egy a sok közül, hanem Egy. Egyetlenegy. Egy házunk van mindannyiunknak, amelyben megférnek a magasztosságot árasztó arany díszeknek otthont adó részek, megférnek az Ige testté lételét kálvini komolysággal hirdető részek, megférnek az ötszirmú, középen szívet és keresztet tartó Luther-rózsát őrző részek, és megférnek az egyszerű, fehérre meszelt, díszítés nélküli részek is. Igen. Ezek itt mind együtt, egy házban. Egyház az egy házban.
Nagy Norbert
A szerző felvétele
