A szerző új kötetében tizennégy novellát olvashatunk, melyeknek levegője, aurája visszavezet bennünket a gyorsan elfeledett, de sokunkba beleivódott diktatúra időszakába. Amikor a ,,Vezér" külön privilégiumot élvezett, isteni személyként hajbókoltak neki, s a szerencsétlen átlag-elvtársnak fél pofára habosan kellett megvárnia, míg a Vezért megborotválják (Dicsvágy).
De olvashatunk a minden lépést le- és megfigyelő hatalom által ellenőrzött temetésről, ,,mely produkciók udvarmestereik lakájszellemét idézik. Akik a bűvészmutatványok egészét és a legapróbb részleteket is felügyelik. A zsarnok(ság) természetéből fakad, hogy mindent a maga képére akar hasonlítani. Az életet, az elmúlást, a temetőket és a temetéseket..." (Temetés).
Megtudhatjuk azt is, milyen ínséges körülmények között szerkesztették a fontos folyóiratokat, napilapokat stb. ,,Akkoriban már senki sem mert nyíltan, őszintén kitárulkozni még a kollégái előtt sem a redakcióban. Rejtjelezve, suttogva adták át egymásnak a kényesebb értesüléseket, véleményeket, ugyanis a szerkesztőség szobáiban nyüzsögtek a »poloskák«. Ezért hát egy idő után a rázósabb kérdések megtárgyalását az utcára vitték." (Gyalázat)
Olvashatunk Tamás kálváriájáról, aki 1970 legelején felvételizett a doktorira kilenc magyar kollégájával együtt. Tíz évvel később viszont mindösszesen ketten védhették meg értekezésüket: egy filozófiai író és ő. Hogy közben mi mindent kellett feladnia Tamás diáknak, megtudhatjuk a novellából. Például egy román fejezettel kellett megtoldania a dolgozatát (Légszomj).
,,El tudod képzelni, milyen szörnyű azt látni, hogy a ház, ahol születtél és felcseperedtél, nincs többé? Hogy ami megmaradt belőle, idegen kézen van? Hogy a ház körüli szőlőlugast benőtte a bürök, a dudva, elnyomta a gyom?" — tette fel a kérdést a főhős az Egy kitaszított visszaemlékezései című novellában.
Az áporodott levegőjű diktatúra felidézése kiválóan sikerült a kötet szerzőjének: szinte átéljük a szerkesztőkkel azt a pillanatot, amikor betiltják a nagy nehezen engedélyezett író-olvasó találkozót. Mintha már a múlt lenne, vagy mégsem? ,,Borzalom még rágondolni is, hétfő reggelenként hányszor kellett úgy munkához látni, hogy előző hét végén az állambiztonságiak felforgatták a szerkesztők íróasztalainak fiókjait. Vagy hogy kellett »központi utasításra« egyszeriben elfelejteni az ősi magyar város-, illetve helységneveket. Csakhogy a fokozódó nyomással mind magasabbra hágott a lelkekben is a nemes dac."
A kiváló novelláskötetben olvashatunk a román hatalmi politika évtizedes gyakorlatáról: hogyan helyeztek a Regátba magyar értelmiségi fiatalokat, s választották szét a magyar családok tagjait egymástól.
Aniszi Kálmán: Zimankó, Közdok Kiadó, Budapest
