De amíg előző regénye, a Pusztulás besúgóvá kényszerített egyik hősnője, Kenéz tiszteletes felesége megrendítő, görög tragédiákba illő, katartikus alak, addig az új regény, a Besúgó voltam, szívem ,,hőséből", Göcs Aladárból minden olyan vonás hiányzik, ami katarzist okozhatna. Ez az ember — noha foglalkoztatja saját önként és dalolva vállalt besúgásainak következménye — főként attól retteg, hogy nyilvánosságra kerülnek a listák, és lelepleződik a saját környezetében, a családban, a kocsmában, a városban gondosan őrzött titka, láthatólag a katarzisnak még a gondolata is idegen tőle, önmagával folytatott végtelen, önkínzó beszélgetéseiben fel sem merül esetleges bűnösségének még a gondolata sem, ezer és ezer felmentő körülményt talál magának, láthatólag nincs erkölcsi érzéke, mintha nem lenne tisztában saját, másoknak ártó cselekedeteinek súlyával. Egyszerűen képtelen felfogni, mit csinált. Az előző regény alapvetően tragikus hangoltsága már a múlté, Göcs Aladár, a született besúgó története másfajta ábrázolásmódot kíván, anekdotikusabbat és szarkasztikusan ironikusabbat. De a regény mégsem marad egy nyugtalanítóan bizarr anekdota, és azért nem, mert itt is megjelenik a tragikus hős, a doktor, Göcs egyik áldozata a maga megrendítő történetével. A doktor felesége öngyilkosságában, autóbalesetében (?) besúgónk, mondhatni, nyakig benne van, még akkor is, ha elsősorban a Lőrincz által nemes egyszerűséggel csak gondolatrendőrségnek nevezett szekuritáté túlbuzgó és megszállott ügynökeinek sehova nem vezető, elmebeteg gyanakvása sodorja a kiszolgáltatott, szerencsétlen asszonyt megalázó szituációk sorozatába…

Lőrincz nagy erénye a szociografikus hitelességű történet és a hősök pszichikai elemzése. Ráadásul feladatát szinte hibátlanul oldja meg, noha kétféle megközelítés váltakozik, Göcs és a politikai tisztek ábrázolása kedélyesen ironikus, míg áldozataik, a főorvos és felesége kiszolgáltatottságának felmutatása komor és tragikus. Elkerülhette volna-e a szórakozott, kizárólag munkájának, a gyógyításnak és családjának élő főorvos a sorsát? A kérdés, nem véletlenül, benne is fölmerül. Az egész a nyolcvanas évek közepén kezdődik, amikor a városban egyre több embert vernek meg, akik az orvos műtőasztalára kerülnek. Egy adott ponton törvénytisztelő állampolgárként — aki egyszerűen nem fogadhatja el, hogy a gondolatrendőrség tagjai büntetlenül ártatlanokat verhetnek félholtra — felháborodik, és elhatározza, hogy elmegy panaszt tenni… a szervekhez, s ezzel magára irányítja a helyi gondolatrendőrség vezetőinek figyelmét, őt is megveretik, majd megkezdődik felesége tragikus halálával végződő kálváriája… Amelyben, mondanunk sem kell, Göcs, a született besúgó is részt vesz. Született besúgó? Lőrincz árnyaltan ábrázolja Göcs Aladárt, már apró gyermekkorában árulkodik, az iskolában is, aztán megismerkedik egy focimeccsen a helyi rendőrrel, aki megbízza az első feladattal, házuk a falu szélén van, nyomorúságos körülmények között élnek, de épp ezért feltűnés nélkül figyelheti meg, kik lopják az erdőből a fát, és jelentheti a rendőrnek. A megtorlás pedig nem marad el, és Göcs már nem tud, de nem is akar kiszállni. Számára a besúgás hatalmának jele, de egyben életforma is. Nyilván, a fordulat után is folytatja, egyfolytában a lelepleződéstől rettegve, s egyre zaklatottabb lelkiállapotba kerül, egyre többet iszik, de addig, hogy végiggondolja életét s elismerje bűneit, képtelen eljutni. Egyszerűen azért, mert teljességgel hiányzik belőle az erkölcsi érzék — akárcsak a megszállott, magyarfaló tisztekből, akik a székely városkában, felismerhetően Udvarhelyen, a kolonialisták örök missziójának bűvöletében cselekszenek —, ami regénybeli ellenfelében, a főorvosban, bármennyire naiv is, bármennyire szórakozott is, megvan.