Töröknek szolgája
A kiadási lehetőségek a nyolcvanas évekre nagyon beszűkültek, de a munka folyt tovább.
— A székelyhez fogható katonai népesség-összeírásokra alig van Európában példa. Gusztáv Adolf íratta még össze a svédeket, Svájcban maradtak fenn szabadparaszti lajstromok, valamint a doni és záporozseci kozákokról szólók. Ott 1879-ben 45 000 családfőt írtak össze, egy egész hadsereget. A székelyekre vonatkozókat Angliától Szentpétervárig és Erdélyig sikerült mind összeszednem, ki is adtam őket. Folytatható lenne viszont a törvényszéki jegyzőkönyveké. Erdélynek az az érdekessége, hogy Közép-Kelet-Európában amolyan találkozási helye több vallásnak, felekezetnek és nemzetiségnek. Gazdag anyagot kínál.
— A Bethlen Gáborról szóló kismonográfiában, látom, függelékként ott a fejedelem végrendelete is.
— Igen, azt különben nem lehetett volna kiadni, mellékletként csatoltam a kötethez. ,,Senki azzal nyelvét ne mossa, hogy én a töröknek a szolgája vagyok"... Bethlen Gábortól eredeti levelekre bukkantam a Szaltikov-Szedrin könyvtárban Szentpéterváron. A cári levéltárak annak idején rengeteg iratot vásároltak össze, társzekereken szállították őket haza.
Demény Lajosnak három magyar kutató felvételét sikerült elérnie a kisebbségi osztályra, ott dolgozott egy ideig Csucsuja István, Vekov Károly, és máig — immár egyedüliként — ott kutat a közben önállósodott tanítvány, Tüdős Simon Kinga.
Az osztály két magyar művelődéstörténeti sorozatot tervezett, az egyiknek a munkálatait Jakó Zsigmond, a másikat Jordáky Lajos irányította volna. Összeállt az első kötet, de benne a cenzúra két tanulmány ellen kifogást emelt. A Ferencz István székelyföldi ásatásairól — 10—11. századi magyar településekre bukkant — és Székely Zoltán zabolai ásatásairól szóló dolgozatoknak végül ki kellett maradniuk a kötetből. Mindkettőről Ştefan Pascu készített elmarasztaló referátumot. A második kötet elvérzett, a 400 oldalhoz 500 oldalnyi referátumot készítettek, ha valaki javasolta megjelenését, másikkal rögtön egy kedvezőtlen véleményezést írattak. Augustin Deac volt a legvehemensebben ellene, aki különben ,,a zilahi református Wesselényi-gimnáziumba járt, és a Nagyrománia Pártban fejezte be a pályafutását". Nagyobb szerencsével jártak a szászok, komoly forráskiadványok és művelődéstörténeti dolgozatok láttak napvilágot szász szerzők tollából.
Fazakas János és Király Károly
A hetvenes években került közelebbi kapcsolatba Demény Lajos Fazakas Jánossal, az akkori legmagasabb rangú magyar pártvezetővel az RKP-ben, aki utóbb kegyvesztéséig miniszterelnök-helyettes is volt. Amikor a hetvenes évek elején a Korunkat pontosan egy Demény-tanulmány kapcsán kikezdték — ebben a történész az általa vezetett nemzetiségi osztály terveiről számolt be még a nyitás szellemében, de időközben bekövetkezett az ún. mini kulturális forradalom meghirdetése a pártfőtitkár által, és éles kurzusváltásra került sor —, Demény a Korunk-főszerkesztő Gáll Ernő segélykérésére Gere Mihályhoz és Fazakas Jánoshoz fordult. Gerétől megtudta, ki a feljelentő, Fazakas pedig megígérte, elsimítja a dolgot. ,,Ne törődj vele." Kiderült ennek kapcsán, hogy figyelmesen olvassa Demény dolgozatait, mi több, véleményt mondott róluk, ilyenformán: ,,ezt erősebben is megírhattad volna, ennél tompítani kellett volna". Egy érdekes együttműködés vette kezdetét. Fazakas neve alatt végül olyan kötet jelent meg, melyről ma Demény azt mondja:
— Ő szeretett olvasni, sok magyar tárgyú történelmi művet ismert. Közben vázlatokat készített. Vázlatai 60—70 oldalasak voltak, azokból kellett nekünk 40 oldalas dolgozatot írnunk. Leültünk az öreggel, és megbeszéltük. Többen csináltuk. ,,Öreg": hát fiatalabb volt nálam. Pesten halt meg különben, meglátogattam a kilencvenes években. Az erdélyiek közül kevesen jártak már hozzá. Miért volt ezekre a dolgozatokra szükség? Hát ha mi a ’48-as forradalmat kutatni akartuk, akkor János dolgozata nyitotta meg a lehetőséget. Arra hivatkozva adtuk ki a sajátjainkat. Ő ezt a szerepet tudatosan vállalta. Bátor ember volt. Készült, húzta be a kalapját, ment a kormányülésre elintézni, hogy a Székelyföldre is fektessenek be. Már Gheorghiu-Dej-zsel jóban volt, később még magasabbra került. Amíg félre nem tették, sokakat támogatott. Mentem hozzá, ha valakinek útlevelet kellett intézni. Hívta be a belügyis tábornokot, az útlevelet 24 óra alatt hozza oda. Előbb kereskedelmi miniszter volt, aztán felfelé buktatták, és miniszterelnök-helyettes lett. Fazakas Lajos már nem volt olyan. A másik nyakas ember pedig Király Károly. Az ő Nyugatra szánt levelei rajtam keresztül mentek ki. Én jó viszonyban voltam a német, az angol nagykövettel, és átadtam neki őket. Így jutottak ki Jugoszláviába és tovább. Felolvasták a Szabad Európa Rádióban.
Fazakasról még megtudom, hogy mikor ’89 őszén az intézeti új igazgató, Ştefan Ştefănescu névtelen levelet kap tele Demény-ellenes rágalmakkal, akkor ott többek közt azzal is megvádolták, hogy a ,,nacionalista" Fazakassal tart fenn kapcsolatot, eljár a magyar követségre stb. Akkor történt, az igazgató és a párttitkár berendeli az irodára, intenek neki, hogy hallgasson, és lehordják nagy hangon, majd az igazgató négyszemközti sétára hívja a parkba, és elolvastatja vele a feljelentést...
Király kapcsán eszébe jut egy anekdota:
— Amikor kinevezték első titkárnak Kovászna megyébe, éppen ott jártam, és arról vitatkoztunk, Kőrösi Csoma Sándor szobra hova kerüljön. Baloldalt, a kultúrház mellett volt egy vécé. Oda rejtsük el Kőrösi Csoma Sándort? Dehogy rejtjük! — mondtam. Ki volt az a hülye, aki ezt javasolta? Valaki a vállamra teszi a kezét. Király Károly: Én voltam az! Mindegy — mondom —, már nem szívom vissza. Van itt szemben egy szép virágágyás, helyezzük oda!... Hát így történt Királlyal. Különben rendszeresen jártam a Székelyföldre, Kézdivásárhelyen is adtam tanácsot, másutt is. Volt kiszálláspénz, ezzel Oţetea nem szűkmarkúskodott. Elintéztem dolgokat, a ,,központból jöttem", terjesztettem mindenütt, úgy léptem fel, mintha megbízatásom lett volna, pedig dehogy volt.
Borbáth Károly
Egy földink felől is kikértem a véleményét, akinek nevét ma iskola viseli a szülőfaluban, Vargyason. Olvastam, közelről ismerte, halála után is járt a faluban, ahol legutóbb is találgatták előttem az emberek, hova tűnhettek a művei.
— Borbáth Károlyt ismertem, együtt tanultunk a Szovjetunióban. Őróla tudni kell, végigjárta Szibériát, elment egészen a magyar őshazáig. A leningrádi egyetemről kapott rá útiköltséget, oroszul jól tudott, és elindult. Megjárta a Káma, Bjelaja folyó vidékét, a csuvasok földjét. Jó nyelvérzékű, tehetséges ember volt. Kár, de tény: nem maradt utána semmi. Nem semmisítették meg a kéziratait. Arra vigyáztam. Én leltároztam fel a hagyatékát. Tanárokat mozgósítottam, és diákokat...
Mesélem, hogy enyedi és vargyasi száműzetése előtt nekem tanárom volt a Babeş—Bolyain a hatvanas évek végén, Anglia történetét adta elő. Nagyon elütött a többi tanártól, rendkívüli szellemi élénkség jellemezte, vizsgán pedig azzal a feltétellel ígért jobb vagy átmenő jegyet a vidéki diákoknak, ha őszire írásban összefoglalják számára, amit falujukról tudnak vagy olvastak.
— Tehetséges ember volt, később a Bethlen Kollégium könyvtárának igazgatójává nevezték ki. Oda ingázott Kolozsvárról. De nem tudott befejezni semmit. Nem az az alkat volt, aki leírja, amit tudott. Akárcsak Kelemen Lajos. Külön élmény volt kolozsvári sétáin őt is hallgatni. De a szavak elrepülnek. Ő mégis többet írt. Megkérték például budapestiek, hogy ilyen és ilyen anyagot gyűjtsön össze. Erre ő képes volt 20—25 oldalas levelekben válaszolni a kérdésekre. Azokat egyesek a saját nevük alatt adták ki. Borbáthra visszatérve: nem tették el láb alól, hanem baleset áldozata lett. A szülei háza ott volt szemben az öccséével. Ő vásárolt is egy házat. Pénze volt. Én leltározás közben komoly összeget találtam, amit átadtam az özvegynek. Nem akartam, hogy a kéziratok az állami levéltárba kerüljenek egy titkos rekeszbe. Úgy intéztem, hogy lehetőleg ne a belügy tegye rájuk a kezét.
A csángók
Szóba hozom dolgozatát a csángókról.
— Még amikor a huszitizmus elterjedéséről írtam diákkoromban, végigjártam a Csángóföldet, érdeklődtem faluról falura, az irodalmat elolvastam. Magyarok voltak, persze, nehezen lehetett azért őket megérteni. De belejött az ember, ha ott volt közöttük. Egy lujzikalagori bácsika nagyon jól beszélt magyarul. Sokan elrománosodtak viszont. Az iskolák még megvoltak, de csak az utolsó osztályok. Fazakas Jánosnak abban is szerepe volt, hogy ott tanítóképző működött egy időben. Dolgozatomat Prágában olvastam aztán fel. Igen, megtaláltam Robu érseknek is egy ősét az irodalomban, Rabnak hívták, és az ún. 12-es parasztbizottság tagja volt. Az 1864-es földreform idején választották, hogy javaslatokat tegyen a reformra vonatkozóan, és a szabófalvi képviselő ez a Rab lett. Kogălniceanunak és a törvényhozóknak. Nos, később is ilyen neveket választottam: Kogălniceanu. Ez jól hangzott. Hogy mi volt vele a szándékom, nem kellett elárulni előre. És megírtam a csángókat Kogălniceanu neve alatt. Vagy Rosetti. Őneki voltak csángó jobbágyai, elég tisztességesen bánt velük, és írt róluk. Azt nézte ugyanis, ki hogyan dolgozik, nem egyebet.
Constantin Daicoviciu
Nem kerülhettem meg a témát, bár a középkorász Deménynek nem szakterülete az ókori ködös história. Markáns véleményt fogalmazott meg már korábbi interjúiban is róla.
— Nagy tehertétele a román történettudománynak a dákoromán kontinuitás elmélete. Daicoviciu, egyik kidolgozója kapcsán beszélt róla...
— Ő nem egyike volt a fő kidolgozóknak, hanem ő alkotta meg! Erdély az ókorban — ilyen címmel adott ki könyvet, és abban fejtette ki a kontinuitás elméletét.
— Most hogy vélekednek róla tudós körökben?
— Ó, hát a legújabb szintézis, az akadémiai tízkötetes, dicsőíti a kontinuitás elméletét. Persze a nyelvészek — főleg Iorgu Iordan és Alexandru Rosetti — a balkáni etnogenézis és a bevándorlás elvét vallották még a hatvanas években is. Később e vélemény államellenes bűncselekmény-számba ment.
Meséli, hogy nagyon jó viszonyban volt Daicoviciuval, három levelét őrzi. A róla rajzó sok anekdotából említi, hogy egyszer a tévé magyar adásában még a Szózatot is elszavalta. Daicoviciu 1972-ben ráébredt, hogy a kontinuitás elméletének Nyugaton rossz a megítélése, váltani próbált, és cikksorozatban kísérelte meg ellensúlyozni azokat a túlzásokat, melyeket az államvallássá lett elmélet szült. A román történetírás válságát taglaló sorozatot aztán nem tudta végigvinni, a napisajtóból kitiltották.
Demény Lajos emlékszik még azokra az időkre, amikor az ötvenes években nacionalizmusnak számított, persze a marxisták szemében, a kontinuitást vallani, de később hivatalos ideológia szintjére emelték, olyan dogma lett belőle, melyet megkérdőjelezni sem volt szabad. Tudomása szerint érdemi vita utoljára 1955-ben volt róla a Tudományos Akadémián, akkor a vitát David Prodan döntötte el, aki kijelentette: nem vállalható, hogy a történészek ,,törést" idézzenek elő a román népi köztudatban azzal, hogy feladják a kontinuitás elméletét.
