– Osztja azt a nézetet, miszerint az emberi agy egyszerűen felkészületlen a jelenkor kommunikációs eszközei által kínált lehetőségek megfelelő kezelésére?
– Álljunk meg egy pillanatra. Egyenként is ezt javaslom mindannyiunknak, akár mindennap, minden munkafázisban. Az új kommunikációs technológiák ténylegesen azért kerülnek be az életünkbe, mert többre képesek nálunk. Az ember nem tud elkiabálni Ausztráliáig, képtelen ilyen mennyiségű képet vagy szöveget előállítani, már csak azért sem, mert magától képtelen folyton ébren lenni. Az ember nem tudja „sleep” üzemmódban kipihenni magát, nekünk tényleg egy kis teljes szünetet kell tartanunk, de a technológiai fejlesztések egyik célja amúgy is az volt, hogy az ember érezze, támaszkodhat valamire, ami bizonyos feladatok teljesítésére alkalmasabb nála. Csakhogy miközben olyan tényezőt akartak felkínálni, ami segít, mi tulajdonképpen nem segítségképpen használjuk, hanem életünk környezeteként, sőt, életünk társaként. A mesterséges intelligenciát, az MI-t ma már egyfajta új családtagként, némelyek szerint új fajként kezeljük, amely itt van velünk, és úgy kéne viszonyulnunk hozzá, akár egy emberhez. Ma például a gyerekek a robotporszívóval kifejezetten barátságosak, mivel lehet vele beszélni, élő, működő dolognak tartják. És itt jön a jelzett probléma: ha túlbecsüljük ezeket az életünkben, képesek lesznek úrrá lenni rajtunk, figyelem nélkül elvenni az időnket. Gondoljuk csak végig, miért használjuk a készüléket. Az ember készít egy fotót, és arról vitatkozik valakivel, meg kell-e azt osztani vagy sem. Holott az igazi kérdés: miért készítette a fotót? Bárhová érkezünk meg, a többség első dolga gyorsan csinálni egy szelfit. Miért? Szeretnék, ha millióan látnák, hová vettek színházjegyet, vagy ha minden potenciális betörő figyelemmel kísérné, épp melyik szállodában vannak, amikor nincsenek otthon... Miért csináljuk? Hiányzik nekünk a társas figyelem? Nagyobb elismerésre vágyunk? Vagy egész egyszerűen híján vagyunk a visszajelzéseknek, ily módon viszont ki tudunk kényszeríteni valamit esetleg ezer emberből is? A másik kérdés, amit fel kell tennünk: mennyi időt töltünk ténylegesen ezen a felületen. Nagyon megtévesztő, mert itt újabb kihívások jönnek. A munkánk is ehhez kötődik, a gyerek iskolázása is, mert e-napló van, a tanár elektronikusan küld ki vagy oszt meg egy üzenetet a közvetítő platformon.

– Egyáltalán: megtehetjük, hogy hiányozzunk ezekről a platformokról?
– Látszólag nem. Ma már gyakori, hogy amikor hirtelen állapot következik be egy ország életében, a kormányfő, az ország vezetője valamelyik közösségi oldalon jelenti be a legfontosabb intézkedéseket. De mi történik azokkal, akik számára ez nem elérhető, akiknél nincs kéznél okostelefon? Magyarországon nemrég vezették be a digitális állampolgárságot, ami azt feltételezi, hogy rendelkezünk okostelefonnal. Édesanyám teljesen hétköznapi, telefonálásra alkalmas telefont használ, nem is szeretne mást, miközben amúgy internethasználó. Miközben sokat küzdöttünk a digitális állampolgárságért, azt is láthatjuk, hogy a környezetünk minden ízében finoman arra kezd figyelmeztetni, hogy követni kéne a módszert. Felismerhetjük, hogy nem mindig csak a saját szándékunk visz rá ezek használatára. Ugyanakkor felmerül: vajon mennyi időre kell megtanulnunk egy új szolgáltatást, hiszen egy-egy kommunikációs újítás maximum másfél évig érvényes. Mekkora befektetéseket teszünk nemcsak anyagilag, hanem emberileg, figyelmileg is? Néha azon is érdemes elmerengeni, megtehetjük-e, hogy néha ne vigyünk magunkkal telefont. Vagy kikapcsolni, a kirándulás során némára állítani, legfeljebb a legvégén megnézni, és akkor ömlik ránk a sok információ.

– De mi van, ha „a vállalat nem engedi a lelkemet”?
– Dehogynem, nyugodtan mondhatom a munkahelyemen, miután hazaértem, már e-mailre sem válaszolok. Franciaország volt az első, ahol törvénybe foglalták: úgy kell összesíteni a munkaidőt, hogy magában foglalja a hivatalos munkaidő utáni, technológiák általi kommunikációt is. Ne vegyük hát annyira természetesnek, morálisan kötelező erejűnek egy este kilenckor a munkahelyünkről érkező levél azonnali kezelését. Ez a néhány megfontolás már önmagában jó gondolatkísérlet arra, hogy ne uralkodjék el rajtunk a technológia, még akkor se, ha amúgy nagyon erősen hat ránk.

– Nemrég szembesültek a romániai választók a kommunikációs technológia egyik félelmetes hatásával, amikor az államfőjelöltek közül olyan futott be elsőnek az első fordulóban, akinek a nevét, arcát előzetesen gyakorlatilag nem is ismerték a tömegek. Szakemberként hogyan értelmezi, értékeli a TikTok-mozgósítás eme bénító sikerét?
– Inkább az lep meg, hogy ennyire meglepődünk rajta. Miközben folyamatosan mondjuk a tudomány vagy kutatások felől, hogy ez egy teljesen természetesen megindítható játszma, azaz magától értetődő, ami történt, bár a következményeit nyilván még nem láttuk ennyire pontosan. Az amerikai elnökválasztáson is hasonlót tapasztalhattunk, Donald Trumpnak is sokat segített a nem hagyományos csatornák megbízható előkészítésében. Évtizedek óta láthatjuk azt is, hogy generációk számára láthatatlan influenszerek milyen tömegeket tudnak globálisan vonzani, ezzel kereskedelmi forgalmat vagy akár véleményforgalmat generálni. A véleményformálásnál már csak kismértékben közvetítik az üzeneteket a hagyományos csatornákon, a televízió képtelen olyan domináns befolyást gyakorolni, mint az online.

– De egy választási kampány mégiscsak emberi karakterek megismertetéséről, elfogadtatásáról is szól…  
– Mivel ez egy globális rendszer, nagyon könnyű beavatkozni. Sőt, nem is kell feltétlenül fizikai személyeket bevetni... A szóban forgó személyt rendkívül gyorsan lehetett gyakorlatilag majdnem nyertes pozícióba hozni. A következő lépés pedig az, hogy nem is kell szükségszerűen egy élő személy. Olyan puccsszerű dolgot is végre lehet hajtani, hogy egy szimulált lényt gyakorlatilag csak arra használjanak egy választáskor, hogy anarchiát keltsenek, szétzilálják az adott választási rendszert, a törvényi kereteket, esetleg megsemmisítsék a valódi jelölteket. Ezek a technikák jelen vannak, a kérdés, hogy az ember képes-e tudatosítani: választói preferenciáihoz és információs csatornáihoz képest jó néhány másik is létezik. Például úgy, hogy a fiatalabb generációk felé fordulva felvetjük: mivel esetleg nem látom, mi történik ott, érdemes lenne valaki révén belépnem azokba a rendszerekbe is, legalább tájékozódnom. Vagy a választópolgár kiköveteli a törvényhozótól, hogy jóval proaktívabb módon felkészülhessünk a hasonló lehetőségekre. Egyre nehezebb lesz, mert ráadásul ilyenkor meg kell küzdeni a társadalmi feszültséggel is, ami ugyanúgy probléma, hiszen mégiscsak lezajlott egy de facto eredményt hozó választás, és azzal egyesek elégedetlenek. Akik meg globálisan bele akarnak szólni ebbe, a csatornát tovább használják a társadalmi feszültségek fenntartására. A romániai helyzetre reagálva: nem érdemes derült égből érkező villámcsapásról beszélni, csak azt lehet mondani, hogy valamiért azt hittük, az emberek ennél jobban figyelnek, vagy hogy a politika ennél rendezettebb terület, illetve ennél jobban vigyáznak ránk. Márpedig az Úristenen kívül senki sem vigyáz ránk.

– Az oktatás is majdnem hasonló módon kitett terület az MI generálta „veszélyeknek”. Tanárként képes azonosítani a dolgozatok forráskörnyékét?
– Ha a tudományban írunk valamit, előzetesen kutattunk, felmértünk, és annak a háttérirodalmát keressük. Ha az MI pusztán megad egy szakirodalmat, akkor annyival egyszerűbb megtalálni azt. Ha azonban – és ez egyre gyakoribb – komplett szövegeket kérünk, ötleteket várunk a mesterséges intelligenciától, jóval összetettebb a kérdés. De ez sem teljesen új keletű dolog. Annak idején nagy viták előzték meg, hogy egy komoly tudományos szöveg használhatja-e forrásként a Wikipédiát – amelyről tudjuk, hogy egy közösségi enciklopédia, amelyet elvileg bárki írhat, módosíthat. Akkor is, ha az emberek legfeljebb hét százaléka írt valaha bármit is a Wikipédiára. Végül is azonban az is egy tudásforrás. Az MI-vel nem az a gond, miként írjuk le, mert létezik annak egy könyvészeti módja, bizonyos program adott kérdésre, adott felületen szolgáltatta ezt a választ. A kérdés az, mennyire megbízható, amire hivatkozunk a tudományban. Azonosítható-e, hogy az ott nyert tudás, ötlet hány ezer forrásra megy vissza, ha már arra is képes, hogy válaszoljon, ha olyan kérdés merül fel: milyen források alapján állítod ezt? Újabb nehéz kérdés, amelyben egyelőre nincs is konszenzus. Leginkább akkor van gond, ha valaki sajátjaként adja le a mesterséges intelligencia szövegét. Az utóbbi időben együtt nevetett a tudomány azon, hogy egy kutatási cikk absztraktjában a szerző benne hagyta az MI „utasítását”: ide jöjjön egy cím vagy bekezdés.

– A deepfake-ként ismert digitális hamisítási technológia témakörében közölt egyik írásában találkoztam azzal a kijelentésével, miszerint a hazugság az emberi lét örökös velejárója. A hazugság azonban morális kategória is, miközben az MI-nek nincs tudata, nincs moralitása. Mit kezdjünk ezzel az ellentmondással?
– Sarkítva: aki beszél, hazudik. A beszéd, a kommunikáció szükségszerűen hozza magával a hazugságot, ami persze lehet egy kis ferdítés, egy kis finomítás, valaminek az elhallgatása, tompítása vagy felerősítése. A hazugság nem a kimondáskor hazugság, hanem a szándék szintjén. Ami természetesen morális kategória, a Szentírás is arra céloz, hogy tudni valamiről, ami hazugság, önmagában a hazugság őrzése. Az emberi nyelv bizonyos értelemben rengeteg félreértésre adhat módot, az emberi önkifejezésben az öltözködéstől a mozgáson keresztül bármely képig. Soha nem azt értjük valaki szavain, amit mondani akar, és ez önmagában lehetőség arra, hogy olyan benyomásunk jöjjön létre: nem mondott igazat, holott a szándéka igaz volt. Ezért a hazugság, mint morális kategória, az ember szándéka és törekvése. Aki azért készít videót egy politikusról, amelyen az illető olyan szöveget mond, amit amúgy soha nem mondott volna, hogy azzal tömegeket kényszerítsen valamilyen irányba, ott nem maga a közlés hazug. Természetesen az is, de inkább a kimondott és elhatározott szándék. Az ember számos esetben figyelmetlenségből nem mond el minden részletet, vagy néha nem mond igazat, hogy megkímélje a másikat a saját társasága kellemetlenségétől. Ez is hazugság, csak épp azzal a szándékkal, hogy ne bántsuk meg a partnert. Krónikus hazudozók vagyunk, az egész életünket erre építjük fel. A szándékosság természetesen más kategória.

– Szinte követhetetlen ritmusú fejlődés, módosulások és módosítások ritmusában próbáljuk tartani a lépést. Mi az, amire leginkább fel kellene készíteni a befogadó közeget?
– Nemrég készült el egy média- és szakirodalmi kutatás, amelynek alapján a mesterséges intelligencia családi használatára vonatkozó 12 tanácsot fogalmaztunk meg, azzal a céllal, hogy mi az, amire készülnünk kell, hogyan viszonyuljunk mindehhez. Szerintem három igazán fontos készségről kell beszélnünk. Az első a kíváncsiság, amellyel szemben csak akkor használjuk az említett funkciókat, ha ténylegesen szükségesek. A másik a kritikai hozzáállás. A mesterséges intelligencia rendkívül torzító kommunikációs eszköz, mert társainkkal ellentétben soha nem mond ellent nekünk. Az is abnormális, hogy mindig válaszol, holott a valóságos életben, az igazi tudásunk területén nincs mindig mindenre válasz. A harmadik készség, hogy a mesterséges intelligencia információforrás, amely az ember által valaha digitalizált tartalmakból ered, illetve saját előállítású szövegekből és tartalmakból. Nagyon fontos, hogy lássuk: sok esetben nagyon sok „piszkos” információval dolgoznak. Az MI könnyen elfogult lehet például a magyar művészetről, különösen például a kortárs magyar vagy magyar kötődésű művészetről szolgáltatott anyagaiban. Mivel ez a terület kevéssé digitalizált, alig tud róla valamit. Ha azt kérjük, hogy állítson elő egy kortárs magyar képzőművészeti alkotást, biztosan Andy Warhol vagy valamilyen amerikai pop artist alapján dolgozik. Legyünk hát figyelemmel, honnan rendelkezik információval. De egy 19. századi alkotáshoz is csak akkor nyúl jó eséllyel például Munkácsyhoz, ha a Munkácsy-képek döntő részét digitalizálták már.

– Úgy tűnik, bőven lehet dolgunk a kép tisztításában.
– Egyértelműen. Legyünk jóval aktívabbak a saját kultúránk, a saját világunk hű megörökítésében. Mi töltsünk fel hiteles tartalmakat, mert azt nem tudjuk kikerülni, hogy az MI választ adjon a feltett kérdésekre, segítsünk hát neki, hogy hiteles választ adjon. A magyar nyelv digitálisan az egyik legaktívabb, ez azt jelenti, hogy nem vagyunk kihalt nyelv. Sokan azt jósolják, hogy azok a nyelvek, amelyek nincsenek jelen a digitális felületen, a használóikkal együtt kihalnak. Mutassunk tudatos aktivitást a kultúránkkal, az irodalmunkkal kapcsolatosan, ama bizonyos öntudat megtartásában. Éljünk a választás jogával, ne sodródjunk bele a környezetünk diktálta tempóba, hogy mindig és azonnal az MI-hez fordulunk. Az öntudat annak felismerése is, hogy nem vagyunk annyira okosak. Nem nagy baj, hogy ezt meg lehet tanulni, hogy választhatok a források között.

– Talán ehhez kapcsolódik az is, hogy bizonyos tudás hitelességének ellenőrzésében csak a társas kapcsolataink segíthetnek. Ez kiszolgáltatottságot jelent, vagy ellenkezőleg, helyzeti előnyt?
– Ez értékrendi kérdés, és nagyon kell vigyáznunk az olyan dolgokkal, mint például egy kétség megerősítése vagy gyengítése. A már említett román politikai esetet felidézve, amikor egyik pillanatban még semmi sem volt az illető TikTok-csatornáján, majd egyszerre megtelt üzenetekkel vagy videókkal: az embernek rendelkeznie kell arányérzékkel. De fura, hogy egyre több ilyen csúszik le, landol az én filterbuborékomban… Ilyenekről kell másokkal beszélni, mert lehet, hogy van hasonló tapasztalatuk, ismernek egyéb eseteket. Használjuk a jó öreg humán erőforrást is a tájékozódásra. És hallgassunk az intuícióinkra!

– Ön a retorika doktora, az első Magyarországon. Ha az ember ilyet hall, leginkább talán a görög agorák jutnak az eszébe. Hogyan kezeli ezt a hihetetlen eltávolodást az eredeti értelmezéstől?
– Én meg inkább azt hiszem, hogy ma már alig jut valakinek eszébe a régi görög kultúra. Amúgy a közéleti beszéd tudományát hívjuk retorikának. Én nagyon sajátos dolgot látok: a magyar nyelvű tankönyvekben a retorikát Kossuthig tudjuk példákkal ellátni, azt követően mindenki őrült óvatos, hogy melyik politikustól idézzen. A tanításban 150–200 évvel ezelőtti példákat hozunk fel, ami azt is üzenheti, hogy egy letűnt kor jellemzője. Régen még akár egy-két órán át is beszéltek, Kossuth haderő-megajánlási beszéde például igen hosszú. Próbálnánk meg ma elolvastatni valakivel... A mai tankönyvíró pedig attól tart, hogy kiűzik a társadalomból, ha kortárs politikust idéz.

– Az úgynevezett influenszerek vehetik át a helyüket?
– Nem kizárt, hiszen egy rétor elkezd kamera előtt beszélni, és előfordul, hogy 80 ezer követőre tesz szert egyetlen hét alatt. Mi a titok? Mi az úgynevezett digitális karizma? Létezik ilyen? Elő lehet állítani mesterségesen? Milyen vonásokkal? Ma ezek lennének a legfőbb kérdések. Ennek megfejtése az igazi kihívás számomra, mert egyébként a hatásosság érdekében a deepfake-et retorikailag is kódolják. Amúgy megbélyegzett dolog, manipulátor, gondoljuk a ré­torról, a szónoklás pedig pejoratív fogalommá vált. Ebben derekasan közrejátszanak a 20. századi politikusok, az olyan politikai eszmék hatásos hirdetése, amelyek végzetes bajokhoz vezettek. Itt általában Hitlert szokták emlegetni, de Sztálint is könnyedén emlegethetjük, meg a kommunista diktátorrezsimeket. Ha megnézzük a legújabb kori magyar vagy közép-európai történelmet, azt látjuk, hogy a beszédek megmutatták, mi fog történni. Gondoljunk csak II. János Pál pápa nagyon híres varsói beszédére a hetvenes évek végén. A nagy kihívás, hogyan fejthetjük le a retorikáról ezt a gyanússágot. Nagyon fontos ezzel foglalkozni, mert nap mint nap ezzel teszik működővé számunkra a kommunikáció nagy részét.

– A kommunikációs technikák által „összemaszatolt” világban milyen esélye marad a spiritualitásnak, az emberi lét eme egyik fontosabb elemének?
– Ha valóban van hitünk, képzetünk arról, hogy nálunk nagyobb erőhöz kötődünk, és az meghatározza az életünket, nem látom, hogyan helyettesíthetné azt mondjuk az MI. Bár sokan épp ebben látják mostanság, hogy hasonlítani fog egyfajta mindentudó, mindent átölelő istenséghez. A misék közvetítése, önmagában a média belépése nem oszt, nem szoroz a vallásosságon. Léteznek viszont digitális rózsafüzérek, adatbázisok, amelyekből imákat lehet meríteni. Hinni valamiben, ami fölöttünk van, egyelőre nem technológiai kérdés, de azért arra vigyázzunk, hogy soha ne higgyük: a technológia megment bennünket. Igyekezzünk ne olyan szótárral gondolkodni és beszélni róla, mint a spirituális életünk szereplőiről. Ne személyesítsük meg, ne hívjuk néven. Próbáljuk meg a spirituális töltetű kérdések szótárát ne átengedni a technológia használatának.

Dr. Aczél Petra

Nyelvész, kommunikáció- és médiakutató, retorikus, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kiválósági rektorhelyettese, egyetemi tanár. Budapesten született 1971-ben, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte egyetemi, majd doktori tanulmányait. Doktori fokozatát 2003-ban szerezte meg a nyelvtudományok területén, 2011-ben ugyanitt habilitált. 1995 óta dolgozik a magyar felsőoktatásban, 2007-től egyetemi docensként, 2011-től habilitált egyetemi docensként, 2016-tól egyetemi tanárként. Oktatója volt többek között a Budapesti Corvinus Egyetemnek, az ELTE-nek, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek, az egyesült államokbeli University of Rich­mondnak. Kutatási területei a klasszikus és modern retorika, az újmédia, a jövőképesség, a mesterséges intelligencia, valamint a tudománykommunikáció. Négy önálló könyv szerzője, négy könyv társszerzője, hat könyv szerkesztője, illetve társszerkesztője, összesen több mint 223 magyar és angol nyelvű tudományos közlemény szerzője. Munkái hazai és külföldi egyetemi kurzusok kötelező és választható olvasmányai. Pályáján több díjjal jutalmazták, így többek között a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével, a Bonis Bona – A Nemzet Tehetségeiért Életműdíjjal, a European Award for Excellence in Teaching in the Social Sciences and Humanities kitüntetéssel, a Kenneth Rice-díjjal és a Sebők Tamás-díjjal.