Valóságos erdélyi és szászföldi kalandozásra hívta a közönséget Szőcsné Gazda Enikő néprajzkutató Pozsony Ferenc néprajzkutató, akadémikus Festett bútorok a Székelyföldön című könyvének délutáni sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A Székely Nemzeti Múzeumban múlt szerdán tartott festettbútor-mustra elvezetett a több évszázados falfestményektől a nyugati bútorfestő hagyományokat szász közvetítéssel Erdélyben is meghonosított bútorfestő kultúráig, nem titkolva, hogy a gyűjtéshez, egy-egy bútordarab származásának beazonosításához gyakran szerencse is kell – tárgyak esetében ez különösen igaz –, hisz az elmúlt évszázadokban, más bútordarabokkal együtt a festett ládák úgy vándoroltak, mint a férjhez menő menyecskék.
Az eddig megjelent erdélyi szakkiadványokban a szerzők inkább rajzokat, önálló mintákat közöltek, Pozsony Ferenc könyvének törzsanyaga a több mint százötven nagyon jó minőségű fénykép, amelyek által végigkövethetőek a különböző korok, stílusok – hangsúlyozta Szőcsné Gazda Enikő, kiemelve Dimény Attila, a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum igazgatójának szerkesztői munkáját. A Székely Nemzeti Múzeum főmuzeológusa ismertette a kötet szerkezetét és rögtön az elején leszögezte: a hégeni (Szeben megye) szász templomból származó, 1538-as feliratú ácsolt festett láda kiindulópont az erdélyi festett bútor kutatástörténetben, ezért is indokolt, hogy a szász bútorfestő központok bemutatásával indítja a szerző a különböző tájegységek műhelyeiről szóló összefoglalóját.
Szülőfalujában, Zabolán édesanyja indíttatására, valamint a csernátoni Cseh-kúriában Haszmann Pál gyűjteménye révén ismerkedett a festett bútorokkal, a középiskolában Gazdáné Olosz Ella hívta fel a figyelmét Malonyay Dezső munkásságára (A magyar nép művészete, II. kötet, 1909), dr. Kós Károly A vargyasi festett bútor (1972) című kismonográfiája pedig új megközelítésben hozta közel Pozsony Ferenchez a festett bútorok világát, amelyet 1968-tól ő maga is kutatott. Elmondása szerint bátyjával minden zabolai házat végigjártak, megismerték a helyi festettbútor-kincset, későbbi gyűjteménye alapját az itt fellelhető darabok képezték. Máig hálás a fiatfalvi Domokos Levente restaurátornak, aki nagyon sok értékes darabot megmentett az enyészettől.
Doktori dolgozata összeállítása érdekében szinte egész Erdélyre és Szászföldre kiterjedő gyüjtőutakon kereste fel a néprajzi múzeumokat, tájházakat, magángyűjteményeket, s gyakran érték meglepetések, általa eddig nem ismert bútorfestő központok darabjaira talált. Igaz, a származás helyét és idejét olykor homály fedi, a beazonosításhoz nincsenek meg az eszközeink, erre legközelebb Németországban lenne lehetőség, mégis dokumentálják ezt a kultúrát – hangsúlyozta Pozsony Ferenc. A virágos reneszánsz idejéből származó falfestményeket találunk erdélyi kastélyokban, ezek egyik értékes darabja az altorjai Apor-kúriában látható – hozta közel hallgatóságához a mondandókat a kötet szerzője. Ez is több évezredes hagyomány Európában, miként a bútorfestés is, utóbbi ellenben csak a 17–18. század fordulóján terjedt el Erdélyben szász hatásra, az 1800-as évek közepétől indult igazán hódító útjára – mondotta. A most bemutatott kötetben több mint százötven bútordarab, láda, saroktéka, tálaló, szekrény, festett szék és fogas fényképe révén vezet végig a szerző a festett bútorok között Királyföldtől Udvarhelyszéken, Erdővidéken, Csíkszéken, Háromszéken át, külön fejezetet szentelve a Zabolán talált festett bútoroknak.
A könyvbemutató nagyszerű kedvcsináló volt, hogy kíváncsiak legyünk a festett bútorok keletkezésének történeti vonatkozásaira, amelyhez személyesen is közel kerülhetünk a háromszéki gyűjtemények révén a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban és a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumban, valamint más székelyföldi, erdélyi néprajzi múzeumokban, tájházakban, a közönség előtt is nyitott magángyűjteményekben. S talán még nagyszüleink házában is.
