Szonda Szabolcs könyvtár­igazgató, az est házigazdája azzal köszöntötte az egybegyűlteket, hogy az eseményre több évforduló kapcsán került sor, többek között február 14-e a könyvajándékozás napja, 15-e az olvasás nemzeti napja, 18-a Jókai Mór kétszázadik születésnapja, ami egyben a magyar széppróza napja is, 21-én az anyanyelv napja van, végül és nem utolsósorban Bod Péter irodalom- és egyháztörténész születésnapja február 22-én. Ezután Szonda Szabolcs az íróság-költőség emberi oldalára kérdezett rá, azt firtatva, hogy a hétköznapokban hogyan lehet együtt élni a szerzőséggel, miként lehet beilleszteni az alkotómunkát a mindennapi életbe.

Tamás Dénes szerint, ha valaki író vagy költő, azt már nem illik felvállalni, de mindig pörög az ember agya, és vannak tervek, amelyeket igyekszik megvalósítani. Két verset olvasott fel, Poszthumán és Mondd, mi lesz címmel. Megtudhattuk, hogy „a szavak is nyitva tartott szemek.”

Kopriva Nikolett Kárpátaljáról származik, két éve sepsiszentgyörgyi lakos, az írói létformát nem tudja leválasztani magáról, számára ez egy létállapot. A peron című verséből részlet: „A vasúti bemondó éjszakánként / egyre hangosabb / Csak két irányba lehet jegyet venni – / a harctér felé, vagy / az országhatárhoz”. Költözés című verse nagymamáját idézi, akinek „Elhagyott szobái életre keltek. / Amikor el akartuk mozdítani / a bútorokat, szőnyegeket, festményeket, / makacsul megkapaszkodtak a házba.”

Miklóssi Szabó István szerint nem egyszerű arra a kérdésre válaszolni, hogy írónak lenni mit jelent. Az biztos, hogy nagyon komoly munkát igényel az írás. A legszebb az, mikor az ember egy könyvét befejezi. Két évvel ezelőtt kezdett új regénybe, amiből csak részleteket sikerült megírni, a címe Szent felháborodás. „Tatár Sámuel nem volt babonás. Ezért nem értette, mi az a láthatatlan, megfoghatatlan, tolakodó erő, amely nem engedte teljesíteni jó fiúi kötelességét, nevezetesen mélyen anyja mellkasába döfni a derengő hegyű karót, de úgy, hogy lehetőleg a koporsóhoz szegezze világrahozóját, így teljesítve annak utolsó kívánságai egyikét”.

Tamás Kincső szerint íróként figyelni kell arra, hogy miből mit lehet kihozni, hétköznapjaiban, ahogy jár-kel, sikerül megfogalmaznia egy-egy gondolatot. A csobán kutyája című írása egy olykor humort sem mellőző megírt tragédia, a magát jól karbantartó, fitt ötvenéves Attilát, a helyi orvost futás közben összetépik a csobán kutyái.

Sántha Attila Csokonait parafrazálva megjegyezte, az is bolond, aki ma költő lesz Magyarországon és Romániában. Régen, ha valaki halálra írta magát, meg tudott élni belőle, igaz szűkösen. Nagy derültséget keltett Hus, hus! című humoros írása. Sántha Attila egy görögországi perzsa éttermi élményét meséli el. „Nekem eszerint vagy bazinagy szerencsém volt, és megtaláltam azt a perzsa nyelvjárást, amelyik a magyarral, pontosabban a kézdi székellyel teljes egyezést mutat”.

Czilli Aranka Kovásznán magyartanárnő és irodalomszervező, társadalmi szerepnek tekinti az íróságot. Versei fájdalomból és örömből szőtt pillanatminták a méltatói szerint. Három versét olvasta fel, melynek címei Az emléktelenség ingei, Menedék és Mellékvonal, „fiúk, széparcú álmodozók, / akik hirtelen megnyúlnak, / kinövik a gyermekkort, / s a bokalegyezővé vált családot, / a hamuba sült tegnapot / vállukra kapják.”

Győrfi Kata szerint költőnek lenni egy egész életen át tartó erőbedobás, folyamatosan kell keresni az alkalmat, hogy az ember írjon és inspirálódjon. A Helikonban megjelent, A szingek születése című művét olvasta fel.

Dimény H. Árpád szerint a költőség státusza változóban van, ma inkább egy „betegségnek” tekinthető. Három verset olvasott fel Tanítások Abának, A nyár amikor megtanulsz majd úszni, A tanító madarakról. „Te megtanulod a kutyaúszást, a lepkeúszást, (…) a fejesúszást, a bombát, / és én megtanulok várni, hogy odaússz hozzám.”

Az est végén, a nyolc szerző beszélt jövőbeli terveikről, új kötetekről és könyvbemutatókról.