László Zsuzsa
Az, hogy az otthonunk, volt vagy legyen bárhol, maga a Bermuda-háromszög, egyáltalán nem újdonság. Ami egyszer eltűnhet, az nálunk rendszerint el is tűnik. Hiába rámolok szét mindent akár fűtőtest vagy csövek cserélésekor, alapos nagytakarításkor, hiába rakok rendet a feneketlen fiókokban, a lába kelt szemüvegeknek, autó- és lakáskulcsoknak, nyakéknek, távirányítónak, és hadd ne soroljam tovább, hogy miknek, egy életre búcsút mondtam.
Az sincs kizárva, hogy mivel már feladtam és eszembe sem jut a nyomukra bukkanni, egyszer csak valahonnan szembenéznek velem. De hogy hová tud eltűnni egy terasztető, azt azért nem értem. Az már az én Bermudámnak is sok, azóta is próbálom megfejteni a rejtélyt.
Történt ugyanis, hogy egy őszi, hirtelen támadt vihar első perceiben elszállt a terasztetőm. Az igaz, hogy egyik libegő-lebegő sarkát már nem egyszer kellett megerősíteni, de azért derekasan bírta. Ez a vihar viszont elég ijesztő erőkkel támadt, és mikor kinéztem a teraszablakon, mit látok (vagy inkább nem látok)? Volt tető, nincs tető. Seperc alatt tűnt el, mintegy varázsütésre, és azért nem egy lapítónagyságú akármiről van itt szó. Első gondolatom az volt, hogy mi van akkor, ha valakinek a nyakába repült, de hál’Istennek a látóhatáron sincs senki. Az autók is épségben odalent, a víz tetején sem úszkál, mert az is már térdig ér. A szomszédok teraszán sem landolt. Hol lehet?
Gyors vihar lejár, gyermek felmászik a tetőlépcsőn, kinéz a tömbháztetőre, hátha a szél odavágta. Hát nem. Gumicsizmát húz, és körbejárja az épületet, sehol semmi. Bekopogok a mindenre megoldást találó szomszéd családhoz, mondom, hogy nem vagyok nyugodt, mert mi van, ha mégis valakiben, valamiben kárt tett az a mocsok tető. Segítőkész szomszédasszony feljön hozzám, ámul-bámul ő is. Azt tanácsolja, hogy hívjam fel a tűzoltókat.
Segélyszám bepötyögve, tűzoltók kapcsolva, elmagyarázom, hogy mi a probléma. Nyugtatnak, és mondják, hogy nem tudnak jönni, sok a hívás, amúgy sem tehetnének semmit. Hát én azért fülelek, hogy valahol nem szirénázik-e a közelben egy mentő, és rettegek, hogy valaki nem jelzi-e mégis, hogy az autójának annyi. Lelkiismeretem csak kicsit fényeződik attól, hogy én megtettem minden tőlem telhetőt. Aztán még napokig lesem az újságot, híreket, és lassan megnyugszom, hogy mégsem öltem meg senkit. Mármint nem én, hanem az a nem épp lapítónagyságú akármi, de az már mindegy lenne, ugye? Most már csak új tetőt kell felszereltetni, egy idő után meg is lesz.
De mit ad Isten, pár napja ezt is elkezdte tépegetni a szél. Pánik, mesterember érkezik, betonbiztosra megoldja. Azért a szemem folyton a teraszon, nem lesz itt több tetőrepülés! De hogy hová szállt el az a másik, azt azért még az én „Bermudaságom’’ sem érti. Ha valaki valahol megtalálta, most már ne hozza vissza!
Fotó: Farcádi Botond
