Csak állnak, néznek, és nem értik. Ki csak értetlenkedve, ki döbbenten, némelyek kicsit csodálkozva, többek elborzadva – a román társadalom jelentős része, a véleményformáló, az értelmiség, az úgynevezett „elit” túlnyomó többsége ekként viszonyul a látszólag a semmiből érkezett Călin Georgescu tündökléséhez.
Elszörnyedve beszélnek egymás között a témáról, mintha csak afféle teázáshoz, kávézáshoz elengedhetetlen témáról lenne szó, mint amilyen Angliában az időjárás. Ezer meg ezer Pilátusként mindenki mossa a kezét, mintha neki aztán az égadta világon semmi felelőssége nem lenne ebben az egészben.
Abban egészen pontosan, hogy egy legionárius eszméket hirdető, tömeggyilkosok emléke előtt tisztelgő, népirtásokért felelős háborús bűnösök kultuszát éltető szélsőséges figura majdhogynem az ország elnöke lett. De még inkább abban, ami a Georgescu elleni eljárás során kezd napvilágra kerülni: hogy milyen kiterjedt hálózattá, mozgalommá terebélyesedhetett Romániában a szélsőjobboldal. Hogy neonáci szervezetek jóformán szabadon ügyködhetnek, sőt, némi hátszelet is kapnak hol különféle titkosszolgálati, hol éppen ortodox egyházi körökből. Abban, hogy Romániában a papíron szigorú törvényi tiltás ellenére megengedett – sőt, esetenként a háttérből támogatott! – a nyílt uszítás, hogy jóllehet a jogszabályok szerint büntetendő az efféle megnyilvánulás, az elmúlt évtizedekben szinte senkit nem vontak felelősségre, nem ítéltek el ilyesmiért. Abban, hogy az ország maholnap primitív neonácikból, fociultrákból és nagyszájú fanatikusokból álló szervezetek, mozgalmak szabad prédájává válik.
Pedig: de. Felelősségük van ebben a törvénysértések fölött elnéző rendőri, csendőri vezetőknek, akik tétlenül nézték, miként táncol a felbőszített horda az úzvölgyi temetőben elhantolt katonák sírjain. Szerepe van ebben azoknak az ortodox papoknak, akik valamiféle torz hagyományőrzés jegyében áldásukat adják a kirekesztő nacionalista megnyilvánulásokra. Felelős a neonáci szerveződések burjánzása fölött elnéző titkosszolgálat. A fellépést elodázó ügyészség. De felelős az a futballbíró is, aki (a szabályzat előírásai ellenére) eltűri a lelátókon a focihuligánok xenofób megnyilvánulásait, a labdarúgó-szövetség döntéshozóival, a szemérmesen hallgató bukaresti sajtóval együtt. (Ugyan kit lep meg, hogy az FCSB ultráinak vezére nyilvánosan gyűjtötte az aláírásokat Georgescu államelnök-jelöltségéhez?) De felelősség terheli a politikusokat is, akik nem azt nézték, hogyan lehet ennek a jelenségnek gátat vetni, hanem azt, hogy miként lehetne hasznot húzni belőle. A szörny itt nevelkedett a keblünkön, de mi folyton félrenéztünk: vagy abban reménykedtünk, hogy nem nő nagyra, vagy úgy gondoltuk, nem is olyan csúnya. Pedig de.
Nem szabad hallgatni, nem szabad félrenézni, nem szabad tétlenül, cinkos semmittevéssel viszonyulni az ilyen jelenségekhez, mert mire észbe kapunk, elharapóznak, és megállíthatatlan, mindent elsöprő áradattá válnak. A Călin Georgescu ellen indított eljárás – ha a vád megalapozott, ha sikerül maradéktalanul felgöngyölíteni a szépen mosolygó, de híveit az ügyészségről való távozásakor is náci karlendítéssel köszöntő sarlatán mögött álló szélsőséges hálózatot – esélyt jelent nem csak arra, hogy ne egy minden eddiginél aljasabb soviniszta kerüljön az ország élére, hanem arra is, hogy Romániában végre téma legyen az idegengyűlölet, és a hatóságok erőteljesebben lépjenek fel a szélsőséges eszmék ellen.
Úzvölgyi randalírozók. Fotó: Albert Levente