Nem tévedés a cím: nekünk nem a felsőházi rájátszáshoz kell felnőnünk, hanem az alsóházihoz. Egészen pontosan az élvonalhoz. Az ugyanis, hogy Sepsiszentgyörgynek, egy kis, ötvenezres, magyar többségű városnak immár nyolc éve van első osztályú focicsapata – miközben nagyobb múlttal rendelkező, gazdagabb, népesebb városok csak álmodnak erről –, egyáltalán nem magától értetődő.
Kegyelmi idő ez: nem volt mindig így, és valószínűleg nem is lesz mindig így. Ezt azonban hajlandóak vagyunk elfelejteni, és most, miután a hétvégi forduló nyomán végleg eldőlt, hogy a Sepsi OSK nem a felsőházi, hanem az alsóházi rájátszásban folytatja, ismét feltűntek a károgók, mindazok, akik kudarcról, elbaltázott szezonról szólnak, nem kímélnek senkit és semmit, pocskondiázzák a klubot, a csapatot, mindent és mindenkit. Ezért a címben megfogalmazott óhaj nem a csapatra vonatkozik – hanem a Sepsi OSK labdarúgóklubot körüllengő „közvéleményre”: a szurkolókra, a nézőkre, a támogatókra, az együttes iránt érdeklődőkre.
Mert ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor a Sepsi OSK jelenleg nagyjából ott áll a román élvonal rangsorában, ahol a helye van a klub költségvetése és a játékoskeret minősége alapján. Mind a hat felsőházba jutott alakulatnak jobb a játékosállománya, mindenik több pénzből gazdálkodik, az összes mögött komoly szurkolói bázis, nagyszámú szimpatizáns áll. A Sepsi OSK nem elrontotta ezt a szezont – egyszerűen néhány korábbi idénytől eltérően nem tudott ismét felülteljesíteni. Ettől függetlenül persze a klubvezetésnek van, amin gondolkodnia, le kell vonni a következtetéseket, hogy miért nem sikerült az idény elején nyilvánosan megfogalmazott célt teljesíteni – de nagyon könnyen előfordulhat, hogy az elemzés végén csak az derül ki: eleve túl optimista volt a célkitűzés. El lehet azon is gondolkodni, mennyire célszerű szezon elején nyilvánosan megfogalmazni a nagy álmokat, ezzel ugyanis egyfelől felhívjuk magunkra a figyelmet – márpedig a román focivilágban egy-két jól irányzott bírói döntéssel könnyen letéríthetnek az útról –, másrészt olyannyira felsrófoljuk a várakozásokat, hogy aztán mindenki csalódik, amikor a valóság ránk rúgja az ajtót. Pedig igazán nincs szégyellnivaló a 7. helyen, tényleg óriási dolog, hogy Sepsiszentgyörgynek olyan élvonalban focizó csapata van, amely évről évre a felsőházi rájátszásért küzd.
De lám: a klub, a csapat így vagy úgy mégiscsak felnőtt a román élvonalhoz – mindeközben azonban a sepsiszentgyörgyi focikultúra beragadni látszik. És itt most nem a Sepsi OSK szurkolótáboráról van szó, amely lelkes, elszánt, civilizált, példamutató, mindenhova elkíséri az együttest, következetesen magyar nyelven biztatja a klubot, és eredménytől függetlenül 90 percig buzdítja kedvenceit, hogy aztán a mérkőzés végi székely himnusszal meccsről meccsre nyomatékosítsa, miért is fontos mindannyiunk számára a Sepsi OSK. Ez a tábor – ha létszámban egyelőre még nem is – magatartásban, kultúrában mindenképpen felnőtt az élvonal szintjére. A nézőtér többi részén ülők, valamint a fotelből kommentelők egy korántsem jelentéktelen része viszont valahol leragadt a megyei bajnokság szintjén. Minősíthetetlen, alpári megnyilvánulások, primitív beszólások, frusztrált, ideges hőzöngés tarkítja a meccsélményt – nem beszélve arról a szennyről, amely egy-egy rosszabbul sikerült mérkőzés után elárasztja a közösségi médiát. Az, hogy egyre kevesebb a néző a Sepsi OSK hazai meccsein, minden bizonnyal ezzel is összefüggésben áll: sok jóérzésű ember inkább ki sem megy a stadionba, hogy ne kelljen hallgatnia néhány károgó elvetemült ostoba, frusztrált megnyilvánulását.
Tény, hogy a stadion nem színházterem, a focimeccs pedig nem opera-előadás, a kiabálás, az erősebb beszólások szerves részei e kultúrának, lehet szidni ellenfelet, számonkérni bírót, lehet kiabálni, hurrogni, de van azért néhány olyan íratlan szabály, amelyet magára valamit is adó focikedvelő betart. Például, hogy nem fütyüljük ki a saját játékosunkat – akkor sem, ha nem tetszett a játéka. Nem ordítunk be neki a nézőtérről lekicsinylően és számonkérően, mint valami alkoholista, szadista edző a nyolcvanas években. Nem hurrogunk minden hátra passznál. Nem szidjuk aljasul, primitív módon a klub közösségi oldalán az edzőt, a csatárt, a kapust, a más véleményen levőt. Nem rágalmazunk bárkit is azzal, hogy eladta a meccset, nem gyalázzuk a kapust termete vagy apja miatt, nem használunk lekicsinylő, sértő jelzőket saját játékosainkra. A kritika, a bírálat jogos lehet, a bunkó, primitív gyalázkodásnak azonban nem lenne helye sem a stadionban, sem az interneten. Sem a lelátó, sem a klub közösségi oldala nem ócska sarki köpködő, amelyet arra használunk, hogy levezessük a bennünk felgyűlt feszültséget, jól kiordibáljuk magunkat, szabadon gyalázkodjunk.
Lenne e téren tennivalója a Sepsi OSK vezetésének is: jobban megbecsülni azt a kemény magot, amelyik hétről hétre kimegy a stadionba, kedvezményekben részesíteni például a bérleteseket – általánosságban kijelenthető, hogy nem köreikből kerülnek ki a szolgálatos károgók! –, hatékonyabban bevonzani a gyermekeket, de alapvetően mégiscsak korlátozott a klub eszköztára. Végső soron ugyanis mégiscsak arról van szó, hogy van-e elemi jóérzés, belátás, megvan-e az otthoni hét év azokban, akik meccsre járnak, vagy akik kérdezetlenül hozzászólnak mindenhez.
De jó is lenne, ha kialakulna valamiféle szemléletváltás, és sikerülne egy másabb nézői-szurkolói kultúrát meghonosítani Sepsiszentgyörgyön! Hátha felnövünk végre közösségként is – legalább az alsóházi rájátszás szintjére!
Fotó: Tókos Csaba