Akit érdekel a történelem, most annak az eddig soha nem látott lehetőségnek örvendhet, hogy az első sorból nézheti végig, amint a szemünk előtt ér véget egy korszak, és kezdődik el valami új. S bár új korszakról beszélünk, ebben az új korszakban felsejlik maga a múlt. Ugyanazok a motivációk, ugyanazok a beidegződések és ugyanazok a módszerek tértek vissza, mint amelyek meghatározták korábban is a világ sorsát. A nagyhatalmak a többieken átnyúlva, puszta erőfölényükből adódóan, minden alakoskodást félretéve most már egymással üzletelnek, és csakis saját érdekeik mentén. A kisebb erővel rendelkező entitások pedig a napokban ébredeznek, hogy azok a paradigmák, melyek egészen múlt péntekig a politikai gondolkodást meghatározták, darabokra hullottak. Az sem téved, aki párhuzamokat lát Rómával, Róma is köztársaság volt addig, amíg át nem alakult birodalommá.
Zelenszkij és a „nuncsi”
A nuncsi egy koreai fogalom, a bármikori helyes helyzetfelismerést és az ebből eredő cselekvést jelenti. A koreaiak a nuncsit (how to read the room) az egyik legfontosabb elsajátítandó képességnek tartják, és a gyermekeket már egészen kis koruktól arra nevelik, hogy képesek legyenek úgymond „érzékelni a hőmérsékletet egy szobában”, vagyis arra, hogy bármi változzék, a helyzetet pontosan megítéljék és annak megfelelően cselekedjenek, a saját érdekükben. A koreaiak szerint a nuncsi annyira fontos az életben, hogy megalapozhatja az egyén szerencséjét, de hiánya bárkit bármikor tönkretehet.
A nuncsi egyik alapelve, hogy amikor belépsz egy szobába tárgyalni valamilyen céllal, rövid időn belül képes legyél arra, hogy felmérd, ki a domináns személy ott, vagyis a céljaidról kit kell meggyőznöd, valamint arról is gyorsan döntened kell, hogyan, azaz melyik mód a legmegfelelőbb az illető befolyásos személy meggyőzésére. Topmenedzserek olvassák rongyosra ma már a nuncsi-könyveket és joggal, hasznosak.
A koreaiak a helyzetfelismerést egészen művészi szintre emelték, de azért ez ugyanakkor elemi logikai kérdés is. Azt hiszem, hogy Zelenszkij elnök esetében egyik sem működött a múlt pénteki katasztrofális találkozó során. A nuncsi alapelveit teljességgel figyelmen kívül hagyta, nem figyelt a körülményekre, ugyanis, ha „olvasta volna a szobát – had he read the room”, akkor azonnal észrevette volna, hogy itt őt egy nagyon is barátságtalan és egyáltalán nem jóindulatú közeg fogadta, mely vele kapcsolatban nagyon komoly sérelmeket táplál, és igazából alig várják, hogy ország és világ előtt helyre tegyék. Zelenszkij eleve a sikertelenség érzésével ment be ebbe a szobába, korábban egy szenátorokból álló csoport elmondta neki világosan, mire számítson, tehát a koordináták adottak voltak. De ő a nuncsit teljesen félretéve azt gondolta, hogy amennyiben felhozza a korábbi érveit, akkor nyomást gyakorolhat a közvéleményen keresztül az amerikai elnökre és az alelnökre, s az utolsó pillanatban talán meg tudja őket győzni, hogy ne kényszerítsék kapitulációra.
Zelenszkij kapitális tévedése abban állt, hogy nem érzékelte a szobában úgymond a tesztoszteronszintet, míg korábban egy nem túl jó szellemi állapotban lévő aggastyánnal és egy alelnöknővel tárgyalt, itt most két magát tough guy-ként meghatározó amerikai vezetővel állt szemben, akik már régóta várták, hogy lerendezzenek vele egy-két dolgot, székelyesen mondva, már előre viszketett a tenyerük. A nuncsi alapelvei szerint Zelenszkij a lehető legrosszabb módot választotta a meggyőzésre, véleményem szerint abban a pillanatban szabadultak el igazán az indulatok, amikor azt a taktikáját vetette be, mely az európaiaknál működni szokott: azzal akarta riogatni az amerikaiakat, hogy amennyiben nem segítenek további fegyverekkel és pénzzel neki, előbb-utóbb őket is megtámadják az oroszok. Ezzel Zelenszkij nemhogy a kívánt hatást érte volna el, de iszonyúan felbőszítette a rátarti és nagyon büszke amerikai konzervatív tábort, akik soha egy percig nem gondolják komolyan, hogy őket a saját kontinensükön valaha valaki megtámadhatja. Ez merénylet volt az „American might” ellen, s ütközött mindazzal, amit az amerikai konzervatívok gondolnak magukról.
Tipikus példája volt ez a nuncsi figyelmen kívül hagyásának, pontosabban nem mérte fel, hogy míg a riogatása az európai szobában azt eredményezi, hogy a baltiak és a lengyelek hisztérikus pánikba esnek, az EU pedig kiutal gyorsan százmillió dollárt neki, a Trump–Vance-féle amerikai szobában ez elemi dühöt vált ki és visszakézből odacsapnak neki.
Zelenszkij e találkozó során azt érte el, hogy amerikai szempontból egy „dead man walking”, és ha egy mód van rá, le fogják cserélni egy másik, kezelhetőbb foederatira. Mert ne legyen kétségünk afelől, hogy itt az erőviszonyok körülbelül annak feleltek meg, mint amikor egy germán törzs fejét, akit egy másik germán törzzsel harcoltatott a Római Birodalom, a Palatinus-dombon fogadták. És nem kell nuncsit olvasni ahhoz, hogy egy foederati tudja, Augustussal nem vitatkozunk.
Erős vezetők kora
Az új világrend érlelődik egy ideje, csak a szikra hiányzott, ami kirobbantsa az eljövetelét. A világ vajúdott már egy ideje, de egy, az ukrán háborúhoz hasonló véres és nagyon súlyos esemény kellett hozzá, hogy a felszínre hozza azokat a problémákat, melyeknek létét az amerikai liberális és az európai elit szorgosan letagadott saját maga előtt is.
Az ukrán háború alakulása azonban elsősorban olyan axiómákat kérdőjelezett meg, melyekről mindenki azt hitte, hogy ezek kőbe vésett dolgok. Elsősorban a rokokó stádiumában halódó liberális progresszív ideológiát nyírta ki, amikor döbbenten figyeltük, hogy a háború felülírja azokat az elemi emberi jogokat, melyekhez azért mindannyian hozzászoktunk, s melyekre minden jól működő, élhető társadalomban szükség van. Ugyanakkor azt is döbbenten láttuk, hogy pontosan ez a túlburjánzottságában életképtelen ideológia taszította volna az embereket leginkább a véres pusztulást jelentő lövészárkokba, egyfajta Éhezők Viadalává silányítva az ukránok iszonyú emberáldozatát a fronton. A háború ugyanakkor természete folytán a nyers erőt tolja a társadalmak előterébe, azt folyamatosan szabványosította az elmúlt három évben. A progresszív ideológiát a háború mindennapi valósága nyírta ki, s ezzel olyan vezetői archetípusokat hozott a felszínre, melyeknek nem volt helye – legalábbis az európai politikában – az elmúlt minimum negyven évben, de igazából Amerikában sem.
Van a politológiában egy olyan elmélet, mely Carl Schmitt nevéhez fűződik, miszerint krízishelyzetekben a demokráciák nem tudnak gyors és megfelelő válaszokat adni, ugyanis a krízisek kezelése, a háborúk, valamint a nagyszabású társadalomátalakító cselekvések nagyon erős központi hatalmat igényelnek. Mélységesen ijesztő számomra, hogy ez a politikai elmélet a szemem előtt válik valósággá. Miközben az amerikai társadalom egy strongman elnökkel reagált az őket ért krízishelyzetre, s ezzel magukat egy szintre hozták azokkal, akikkel tárgyalniuk kell, addig az Európai Unió eddig a különféle ülésezéseivel és szimbolikus, tartalmat nélkülöző bejelentéseivel Carl Schmitt elméletét nagyon is igazolta.
Carl Schmitt egészen odáig megy (Political Theology, 1922), hogy krízishelyzetekben az erőskezű vezető („sovereign dictator”) létszükséglet a rend és normalitás helyreállítása érdekében. Ez történt meg a legutóbbi választások alkalmával Amerikában. S ezzel az erőskezű vezetővel próbált Zelenszkij keménykedni. Ebből vonja le mindenki a maga számára a következtetést.
Benkő Erika
(A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője.)
