Március 15-nek itt tétje van, és ez érződik minden évben. Mindig másként, hiszen szédületes gyorsasággal változó világunkban valahogy minden évben más probléma kerül előtérbe, de itt a magyar és a székely zászlók lengetése sosem üres pótcselekvés, hanem annak az erőnek a felmutatása, amely szükséges ahhoz, hogy szülőföldünkön otthont teremtsünk. Akkor is, amikor olyan politikai erők kerülnek vészesen közel a hatalomhoz, amelyek szerint a romániai magyarságnak jogok nem járnak, s közösségként örülhetünk, ha vizet és földet juttatnak nekünk.

Március 15. Sepsiszentgyörgyön komoly, emelkedett, méltóságteljes rendezvény. Az emelvényről elhangzó szónoklatok, üzenetek is hozzájárulnak ehhez, melyek általában tartalmasak, közhely- és sallangmentesek. Antal Árpád polgármester idén azt hangoztatta, hogy Sepsiszentgyörgynek feladata van, ki kell állni a csattogó szélbe, ha arra van szükség, de jó volt hallgatni azt is, ahogyan Hidvéghi Balázs magyarországi országgyűlési képviselő, a Miniszterelnöki Kabinetiroda miniszterhelyettese mert szakítani az anyaországi meghívottak amúgy meglehetősen fegyelmezett, emiatt olykor ismétlődő elemekben bővelkedő kommunikációjával, és beszédét kifejezetten a sepsiszentgyörgyiekhez igazította, még arra is figyelve, hogy a város Kossuth-díjas költőjét, néhai Farkas Árpád sorait idézze szónoklatában.

Március 15. Sepsiszentgyörgyön szép ünnep. Piros-fehér-zöldre festett Sepsi felirat, nemzeti színű szívecskék, virágkoszorúk az oszlopokon, jó ízléssel, de mégiscsak magyarba öltöztetett város, óriás zászlók, díszruhában tisztelgő hagyományőrző huszárok, lovas felvonulás, megannyi látványosság.

Mindez szükséges, de nem elégséges ahhoz, hogy március 15-én Sepsiszentgyörgyön jó legyen ünnepelni. Ahhoz ugyanis kellenek azok a sepsiszentgyörgyiek, akik képesek felülemelkedni esetleges nézetkülönbségeiken és tudnak közösen ünnepelni. Mert jól megfér a főtéren egymás mellett a konzervatív és a liberális, kormánypárti és ellenzéki, radikális és megfontolt, bátor és óvatos. Kellenek a márciusi csodához azok a sepsiszentgyörgyiek, akik tudják, hogy a nemzeti összetartozás érzése az egyre tébolyultabbá váló világban, egyre polarizáltabbá, megosztottabbá váló társadalmunkban olyan drága kincs, amit minden eszközzel és nagy bölcsességgel óvnunk kell.
Végtére is az nem egy szépen hangzó üres szólam, hanem azon egyszerű valóság, annak a megtapasztalása, hogy mindazok, akik együtt kint vagyunk a téren, számíthatunk egymásra.

Fotó: Albert Levente