Az elismerés indoklásában ez áll: „Magyarország számára kivételesen értékes és példaértékű színművészi pályája, mindig eredeti és hiteles alakításai, valamint a sepsiszentgyörgyi színház művészi célkitűzéseit újrafogalmazó vezetői tevékenysége és az erdélyi magyar színházi élet rendszerváltoztatás utáni fellendítésében vállat kiemelkedő szerepe elismeréseként.”

Nemes Levente színművész Farkas Árpád író, költő, műfordító, lapunk egykori főszerkesztője után a második háromszéki Kossuth-díjas személyiség, a pályájukat Erdélyben kiteljesítő színészek közül is másodikként kapta meg a legrangosabb magyar állami kitüntetést Csiky András néhai kolozsvári színművész után.

Ünnepség az Országházban

A kitüntetésre várók és hozzátartozóik már egy órával a rendezvény kezdési időpontja előtt megérkeztek a helyszínre, ahol fenntartott parkolóhelyek várták őket, majd elsétáltak az Országház elé, ahol mindenkit kedvesen, szívélyesen fogadtak. Huszárok tisztelegtek a bejáratnál, majd ültető lányok fogadták a vendégeket. Szinte minden személyre jutott egy kísérő, aki a ruhatárhoz, majd a kupolacsarnokba vezette, és segített megtalálnia a helyét. A díjazottakat először fotózásra vitték, majd ők is elfoglalhatták helyüket a teremben. Lassan egyre több meghívott, ismerős arc, illusztris vendég tűnt fel, miközben a szervezők izgatottan készültek a kezdésre, a sajtó képviselői pedig beálltak a hang-, fotó- és videófelvételek készítésére kijelölt helyekre. Végezetül bevonult Magyarország köztársasági elnöke, a miniszterelnök, valamint az országgyűlés elnöke, és elkezdődött a díjátadó ünnepség.

A történelmi zászlók bevonulása és a himnusz eléneklése után Sulyok Tamás államelnök ünnepi beszéde következett, aki a 200 éve született Jókai Mór egykori tudósítását idézve arról beszélt, hogy azon a 177 évvel ezelőtti napon a szabadság nem csupán érzet volt, hanem méltósággal megélt valóság, „a szabadság felé vezető utat nem ködképekből építették, hanem konkrét jogi igényekkel kövezték ki”. Mint mondta, van olyan idő, amikor bátorsággal fordítani kell a nemzet sorsán, vagy áldozatot kell hozni a szabadságért, de van olyan is, amikor dolgozni, kutatni, alkotni kell, hogy ezáltal gazdagodjon a haza. „Önök a mai magyar kultúrának, a mai magyar tudományos életnek a megkerülhetetlen alakítói. Nemcsak hordozók, hanem formálók is. Amit önök létrehoztak és létrehoznak, az a jelenkori és a következő magyar generációk közös kincsévé válik” – fogalmazott.

Ezután a Kossuth- és Széchenyi-díjak, valamint a Magyar Érdemrend kitüntetések átadására is sor került, majd a Szózat eléneklése és a zászlók kivonulása után közös fotózással és a Vadászteremben tartott állófogadással ért véget az ünnepség.

Nemes Levente az Országház Vadász-termében. Fotó: Nagy B. Sándor

Nem az elismerésre törekedett

A saját adottságaival való kufárkodás mellett sok minden más is benne van ebben az elismerésben – vallotta a díjátadó után Nemes Levente színművész. Benne van a család és a munkahelyi, társadalmi környezet, az emberek, akik mellett élt, dolgozott, akik támogatták színészi és intézményvezetői tevékenységét. Sőt, még ellenségei munkája, áskálódása is hozzátartozik valamiképpen – tette hozzá. Mert a rosszindulat, ami sok ember részéről végigkísérte színházvezetői tevékenységét, arra késztette, hogy a lehető legjobban végezze a munkáját, és meggyőzze őket afelől, hogy a sepsiszentgyörgyi színház igenis jó úton halad. Továbbá úgy gondolja, hogy valamiképpen egész Székelyföld hozzájárult ehhez az elismeréshez, hiszen az itt töltött ötven év alatt alakult ki benne az a tartás, öntudat, konokság, amely máig meghatározza a gondolkodásmódját, személyiségét.

„Természetesen örülök a díjnak, de az örömön túl bonyolult érzések kavarognak bennem, rengeteg húrt megpenget a lelkemben ez az elismerés. Amikor értesítettek a döntésről, Székely János Dózsa című poémája jutott eszembe, melyből még a hatvanas évek végén készítettem egyéni előadást, és amely életem során oly sokszor segített eligazodni a nehéz helyzetekben. Most valahogy úgy érzem magam, mint Dózsa, amikor próbálja megérteni, hogy miért éppen őt nevezték ki vezérnek. Hisz ki voltam, ki vagyok én? Konok székely kölyök, egy ezredszer is becsapott s kifosztott népség duzzogó fia. Csóró, ki minthogy egyéb út nem állott előtte, szintén katonának, vagyis színésznek állt. Kis nevesincs színész a végeken. Valaki, bárki, egy a sok közül, aki nem tudta tétlen elviselni egy hasztalan kihívás szégyenét, és alkalma nyílt egyetlen derekas csapásra. S ezért mindjárt Kossuth-díjasnak kell lennie? S ezért mindjárt úgy gondoljon magára, mint aki másnál fontosabb? Mélyen és titokban tekintvén magamba bevallom, íme, önmagam előtt, hogy én e tisztet meg nem érdemeltem, és tévedésből lettem csak Kossuth-díjas” – fogalmazott Nemes Levente.

Maximalista lévén, kevés alkalommal érezte színészi pályafutása során, hogy sikerült igazán maradandót alkotnia, de ezeket a szerepeit az élet nagy ajándékának tartja. A rendszerváltás után, fontos művészeti változások időszakában volt a Tamási Áron Színház igazgatója, és az a folyamat, amely akkor végbement, próbára tette az egész színházi szakmát és a közönséget is. 1995-ben az ő kezdeményezésére valósult meg a sepsiszentgyörgyi színház és a Bocsárdi László vezette gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház akkori társulatának fúziója, mely megnyitotta az utat egy több évtizeden át tartó szakmai átalakulás felé. Rengetegen ellene fordultak akkor, de ő töretlenül kitartott művészszínházi elképzelései mellett, és végül sikerült kivívnia nemcsak a szakma, de a közönség elismerését is. Sok díjat, kitüntetést kapott hosszú pályafutása során, de bevallása szerint mindig próbált megtorpanás nélkül átlépni a sikereken. Mert ő valójában soha nem az elismerésekre törekedett, hanem arra, hogy felfedezze az egyetemes emberi igazságokat, és azokat sikerüljön megosztania a nézőkkel is.