Kevés olyan színház iránt érdeklődő ember él a magyar nyelvterületen, aki ne hallott volna Nemes Leventéről. A legtöbben láthattuk is őt színpadon, idősek és fiatalok egyaránt, mert közel hatvanöt éve folyamatosan játszik, pályája összefonódott a marosvásárhelyi és a sepsiszentgyörgyi színház nagy korszakaival.

Vázlatos életrajz

Nemes Levente Medgyesen született 1939-ben, de már egyéves korában elköltöztek onnan a szülei, gyermekkorát Kolozsváron, majd Marosvásárhelyen töltötte. 1962-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán, 1972-ig a marosvásárhelyi színház színésze volt, utána mindmáig a sepsiszentgyörgyi társulat tagja. Alakításaiban mindig eredeti és hiteles, magánemberként bölcs és megfontolt, művészetét talán az igényesség és a megújulásra való örök törekvés jellemzi leginkább. 1992–2005 között a sepsiszentgyörgyi színház igazgatója is volt, az ő színházvezetői munkájához fűződik a társulat művészi célkitűzéseinek újrafogalmazása. 1995-ben az ő kezdeményezésére valósult meg az a bizonyos sokat emlegetett fúzió a sepsiszentgyörgyi színház és a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház társulata között, mely megnyitotta az utat a szentgyörgyi színház immár több évtizeden át tartó szakmai sikersorozata felé. 2008 óta nyugdíjas, de azóta is játszik, nyolcvanöt évesen is meghatározó személyisége a Tamási Áron Színház társulatának.

Szerepek, pódiumműsorok

Nemes Levente eddigi pályája során közel 170 szerepet játszott el, közöttük a drámairodalom olyan meghatározó alakjait, mint Lear király (Lear király), Kálvin (Csillag a máglyán), Amphitryon (Amphitryon), Kósa (Hullámzó vőlegény), Zeno (Hadgyakorlat), Bethlen Gábor (Boszorkány – az Erdély trilógia nyomán), Herczeg Pista (Házmestersirató), AA (Emigránsok), Ver­sinyin (Három nővér), Bódog (Adáshiba), Jean (Rinocéroszok), Thomas Stockmann (A nép ellensége), Pherész (Alkésztisz), Vicentio (Szeget szeggel), Vak (Ilja próféta), Tamási Áron (A csoda – Játék Tamásival az Énekes madár című színjáték alapján), Teiresziász (Antigoné), Kreón (Médeia), Pozzo (Godot-ra várva), Öreg Mahon (A nyugati világ bajnoka), Ignác király (Yvonne, burgundi hercegnő), Dorn doktor (Sirály), Petúr, majd Tiborc (Bánk bán), Kazinski (Az imposztor), Agamemnon Dandanache (Az elveszett levél), Feste (Vízkereszt), Cipriani professzor (Tóték)... Tovább is lehetne sorolni.

Olyan neves rendezőkkel dolgozott együtt, mint Tompa Miklós, Harag György, Kovács György, Gergely Géza, Lohinszky Loránd, Seprődi Kiss Attila, Völgyesi András, Constantin Codrescu, Szőke István, Tompa Gábor, Bocsárdi László, Barabás Olga, David Zinder, Árkosi Árpád, Anca Bradu, Keresztes Attila, Mihai Măniuţiu...

Harag György, Tompa Miklós és Kovács György rendezőasszisztense volt, és ő maga is jegyzett rendezőként pár színházi előadást. Tizenkét pódiumszínházi előadást szerkesztett, ugyanennyiben játszott is. Filmekben is játszott, és voltak olyan egyéni előadásai (Dózsa, Toldi stb.), melyekből tévéjáték készült a Román Televízió magyar adása vagy a Duna Televízió jóvoltából. Előadói tehetségét hanglemezek is bizonyítják: Dózsa (1978), Székely népmesék (1978).

Méltatások

Az elmúlt évtizedek során nagyon sokan írtak Nemes Levente színészi és színházvezetői pályafutásáról, szerepeiről, pódiumműsorairól, rendezéseiről. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány részlet ezekből:

A szünetben mondta egy színész, maga is elismert verselőadó és érzékeny irodalombarát: „No, most már ez a színvonal nálunk. Jól gondolja meg ezután, aki előadóestre vállalkozik. Ennél alább nem adhatjuk...” A marosvásárhelyi József Attila-est szünetében történt. Amikor még csupán a fele-élmény alapján lehetett képet alkotni Nemes Levente és Visky Árpád teljesítményének minőségéről, arányairól. Mikor aztán a műsor véget ért, és a hosszú percekig tartó taps után felálltunk helyünkről, már kétségtelen bizonyosságként fogalmazódott meg sokakban a vélemény: nem mindennapi művészi produkció született ismét ezen a színpadon. (Nagy Pál: Eszmélet, 1972)

Kezdetben volt Nemes Levente, a színész. Emlékezetünk egész sor alakítását őrzi. Nagy gonddal, fokozott felelősségérzettel építkező, nyomatékosan mentális alkatú színész, aki rostjaiban ismerni és tudni akarja azt, amit és akit alakítani kell, nem bízván semmit ráhibázó ösztönére, színpadi rutinjára, még kevésbé a véletlenre. Jelenkori társadalmi színmű és klasszikus történelmi dráma, abszurdoidba hajló parabola és szalonvígjáték, Nemes Levente mindahányban otthonosan mozog, megtalálván a hitelesítő jegyeket minden figurához, nem kevés belső küzdelemmel teremtvén meg hősei emberileg és művészileg hiteles világát. (Veress Dániel: Harmadik bemutatkozás, 1985)

Valóban emlékezetes alakítások, kitűnő egyéni műsorok sora jelzi egyre jobban beérő színészi pályájának állomásait. Jelenleg – kétségkívül – színjátszásunk élvonalába tartozik, és nevét Sepsiszentgyörgy határain túl is jól ismerik. Színházánál az örök tevékeny alapemberek közé számítják, ő maga mégis nagyon szűkmarkú, mikor alakításairól esik szó. (…) Ahogy fogalmaz, ahogy visszatér egy-egy mondatra, kifejezésre, az jár az eszemben, hogy ugyanez a pontosságra, megmunkáltságra való míves törekvés jellemzi a színpadon is. (…) Tépelődő, magát emésztő, örök elégedetlen és kételkedő színész. Önmagával szemben leginkább. (Horváth Sz. István: Így jöttem – Nemes Levente, 1986)

Nem azért szeretem Nemes Leventét, mert eljátszotta Kossuthot, Dózsát, Bethlen Gábort (bár ezért is szerethetném...). Sokkal kedvesebb számomra ő a Vak szerepében, az Ilja prófétában – ahol rá, a társaság legöregebb és legkiszolgáltatottabb tagjára hagyják a kereszt cipelését. És A csodában – az Énekes madár legújabb sepsiszentgyörgyi változatában –, ahol többek közt Tamási Áronként jelent meg a színen. (Zsehránszky István: Emberből a színész, 2007)

Művészi hitvallása

„Az én álmom egy jó színházi együttes volt. Olyan, amely önmagát szabályozza, van erkölcse, köztudata, és nem az igazgató által manipulált. Egy nyitott és szervesen felépülő alkotóközösséget szerettem volna teremteni, amelyet a művészet határoz meg, és nem klikkek, egyéni vagy csoport­érdekek, politika, tömegkommunikáció... Amelynek a műszak, a kapus, a fűtő, az öltöztető, a ruhatáros is szerves része. (...)

Úgy véltem, hogy Székelyföldnek a legjobb dukál, de ezt csak kultúrával, ízléssel, jóérzéssel, bátorsággal érhetjük el. Talán kissé őrült voltam, de számomra az volt a tétje a dolognak, hogy a sepsiszentgyörgyi színház az őt megillető helyre kerüljön. Nem azon gondolkodtam, hogy vajon melyik darab lesz eleve sikeres, hogy a kecske is, de a káposzta is... Mindig úgy tettem fel a kérdést, hogy van-e mondanivalónk, képesek vagyunk-e megformálni érvényes gondolatokat a létezésről, tudunk-e magatartásmodelleket nyújtani. Mert ha igen, akkor hatással tudunk lenni a nézőre, és betöltjük feladatunkat. Ha nincs összeforrott, önszabályozó együttes, akkor hiába válogatunk bármilyen darabot, mert a dolog vége úgyis dilettantizmus, provincializmus és szürkeség lesz. (…)

A művész nem báb, nem szórakoztató automata. Felelőssége van, világnézete kell hogy legyen, elképzelései, új megvilágításban kell feltüntetnie dolgokat, és önvizsgálatra kell késztetnie a nézőt a nevetés által is. Csakhogy – amint a saját bőrömön is tapasztaltam – az ehhez szükséges ábrázolási készséget egy előadóművésznek meg kell szereznie. Mert itt, e földön – mondja Székely János Dó­zsája – semmi sincsen ingyen. (…)

Sok dolgot tanultunk egymástól, míg végül együttessé vált a társulat. Sikerült megértetni a műszakiakkal is – díszletezőkkel, öltöztetőkkel, szabókkal stb. –, hogy ők nem a színészt, hanem a színpadot szolgálják. És ezen keresztül a közönséget. Ha ezt megérted, akkor válsz színházi emberré. (...)

Minden színházi ember munkája annyit ér, amennyit a mindenkori előadás érdekében tesz, (…) a mindenkori igazgatónak pedig az a dolga, hogy megteremtse a művészi munkához szükséges feltételeket” – vallotta a beszélgetőkönyvben művészi és intézményvezetői törekvéseiről.

Nemes Leventét nyolcvanöt éves korában is olyan szellemi frissesség jellemzi, amilyen kevés művésznek adatott meg. Jó vele beszélgetni, tanulni tőle életről és színházról, hosszú élete és pályafutása tapasztalatait örömmel osztja meg bárkivel, aki kíváncsi rá. A nagy mesterek bölcsességével látja át az elmúlt évtizedek színházi folyamatait, de a világpolitikai eseményeket is, mindig pontosan fogalmaz, mindenben a lényeget keresi. Művészet iránti szeretete, alázata, elkötelezettsége példaértékű lehet mindenki számára, aki a kultúra bármely területén dolgozik bárhol a világon.