Február 28-án megnyílt Juhos Sándor nagy, gyűjteményes tárlata Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kiállítás kurátoraként lehettem jelen, valamint kötőanyagot, avagy „maltert” biztosíthattam a kiállított művek értelmezhetőségi réseihez. A kiállítás nagy sikernek örvendett, az EMŰK méltó helyszíne egy ilyen terjedelmű és jelentőségű tárlatnak.
Ahhoz, hogy ne mondjak badarságokat Juhos Sándor művészetéről, elengedhetetlenek voltak a múltbéli közös kiállítások, a műterem-látogatások, sőt, még néhány kóbor, sörözős este is kellett hozzá. Azt hiszem, akkor érthetünk meg leginkább egy művészt, ha legintimebb szentélyében, a műtermében vizsgáljuk meg a munkásságát. Ott, a galéria sterilitásától és külső behatásoktól mentesen, legőszintébb állapotában találjuk az alkotót és műveit. Ott igazán megérthetjük, hogy „mit is akart mondani a költő”.
Thalész nézete szerint a lélek átitatja a világot – minden jelenségben ott lappang valamilyen eleven minőség, így minden dolognak lelke van. Sándor műtermébe lépve Thalész gondolata korántsem tűnik abszurdnak. Itt minden tárgy szorosan kapcsolódik a művészhez és az alkotói folyamataihoz, illeszkedik a szokásaihoz és életviteléhez. Semmi sem lóg ki a kompozícióból. A hatalmas képernyő, a kis fotóstúdió, a mennyezetről lógó bokszzsák, az apró dohányzóasztal, a nikotintól patinás vásznak – mindegyiknek megvan a maga helye és szerepe. Egy történet kellékei, amelyek tökéletesen visszatükrözik Sándor művészetét.
A „nagyban” ott van a „kicsi”, a „kicsiben” a „nagy”. Aki belép ebbe a térbe, egyfajta Juhos-féle ökoszisztémában találja magát, ahol a látszólag össze nem illő dolgok egyetlen rendszerré forrnak össze, eloldódva attól, amit megszokásból valóságnak nevezünk. Ez olykor nyugtalanító, sőt, ijesztő érzés. Amikor a fizikának hitt törvényszerűségek kiesnek a szerepükből, amikor a gyümölcs csupán egy furcsa kompozíciós elemként jelenik meg, amikor az üveggolyó nem gurul, hanem mintegy holdként kering porcelántárgyak vagy levágott csirkelábak körül – ott mintha a „való” megbillenve mutatná meg arcát.
Csendélet lebegtetéssel, 2021
Az időtlen minőség
Az EMŰK harmadik emeleti kiállítóterébe lépve első pillantásra is feltűnhet, hogy Juhos Sándor művei nem illeszthetők be a jelenkori, gyorsan változó dizájn- és vizuális trendek sorába. Az uralkodó, tömegesen gyártott dísz- és használati tárgyak esztétikáját mindinkább a praktikum és a könnyű elérhetőség jellemzi. A legújabb „kütyük” tervezése során az egyszerűség, a funkcionális szempontok és a fogyasztói vágyak felkeltése állnak a középpontban.
Ezzel szemben Juhos egy radikálisan másfajta hozzáállást képvisel: festészete a hagyományos mesterségbeli tudás, a technikai precizitás és az időtlen szépség tökéletes összhangba hozásával teremti meg azt az artistic permanence-et, amelyet a tömegkultúra hétköznapi tárgyai rendre nélkülöznek.
Ha jobban megfigyeljük, a művészet is elkezdett ebbe az irányba haladni. A könnyen előállítható, termékként kezelhető művészet mesterségesen előtérbe állításával lehet csak iparrá alakítani egy olyan szellemi tevékenységet, amelynek talán a legfontosabb célja mindig is az volt, hogy elmentsen egy szeletet a jelenkor nézeteiből, problémáiból, esztétikájából a jövőnek.
Juhos Sándor „lebegő”, funkciót vesztett tárgyai arra is utalhatnak, hogy a 21. században sokszor a tárgyak dominálják az életünket, mégis elveszítik eredeti értelmüket. A kihalt, üres műanyag formák a posztindusztriális társadalom bizonytalanságát és személytelenségét ragadják meg.
Egy pillanat csend, 2025
Metamodern lencse
Juhos Sándor művészete vádolható az egyértelműség hiányával, éppúgy, ahogy a kortárs költészet is. Nincsenek benne válaszok, inkább csak kérdések. Oszcilláció zajlik a tudatosság és az ösztönösség, a tagadás és az elfogadás, a modern és a posztmodern között, amely kettősség a metamodern gondolkodás egyik jellemzője.
Az alkotó hiperrealizmusa egy festői stratégia, amely kontrasztot kelt a látszólag steril, hibátlan realitás és az olyan abszurd mozzanatok között, mint a lebegés vagy a szokatlan tárgyi párosítások. Ez szürrealizmus, de nem a Dalí-féle látomásosság: sokkal inkább egy posztmodern/metamodern kettősségről van szó, ahol a képek egyszerre játszanak a realista és a fantáziadús elemekkel. Juhos Sándor művészetét műfaji határok tudatos áthágása jellemzi.
Egy pillanat zaj, 2025
Juhos Sándor képzőművészről röviden
Juhos Sándor 1999-ben lett a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem festészet szakos diákja. 2003-ban végezte el az alapképzést, 2005-ben magiszteri fokozatot szerzett, majd 2010-ben védte meg a doktori disszertációját. 2008-ban kezdte a csendéletfestés „mesterségét”, az első hat évet ebből mára tanulmányi időszakként tartja számon. 2014-től jelentkezett kiforrott, saját stílusú csendéletfestészettel, amelyet azóta is következetesen művel a rá jellemző módon. 2023-ban elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia három évre szóló Művészeti Ösztöndíját, mely kitüntetés elismeri eddigi munkásságát és új lehetőségeket támogat számára. Jelenleg is szülővárosában, Kolozsváron él és alkot.
Bába István
Juhos Sándor festészeti kiállítása április 30-áig látogatható az Erdélyi Művészeti Központ (Olt utca 2. szám) harmadik emeleti kiállítóterében.
