Az eseményen a kötet társszerzői közül Galbács Pál nyugalmazott televíziós szerkesztő, a könyv ötletgazdája, Szekeres Attila, Bedő Zoltán és Hecser László újságírók, illetve Préda Barna zalánpataki helytörténész volt jelen. Mindannyian felelevenítettek egy-egy, általuk a könyvben is leírt történetet arról, hogy 1920 után a mindenkori román hatalom hogyan próbálta eltüntetni emlékezetünket is a Kárpát-medencéből, kezdve jelenlétünk néma tanúival: szobrainkkal, köztéri emlékműveinkkel.

„Ha nem mondjuk ki az igazságot, annak hiánya belülről emészt meg minket” – fogalmazott a könyv kapcsán Galbács Pál, majd a szerzők beszéltek arról, hogy a kötetben a nyilvánvalóan fájdalmas történetek kereszttüzében azért sokszor a magyar egységet, a magyar összefogás erejét, a magyar feltámadás reményét is tetten érhetjük, amelyek végül is, mintegy felülkerekedve a hatalom gonoszságán, sokszor a javunkra döntötték el a vértelen vértanúinkért vívott előnytelen küzdelmet.

Így ismét állhat a Rétyi Nyír közelében a honvéd­emlékmű, Zalánpatakon az országzászló-talapzat, a székelyszáldobosi keresztútnál a Székelyföldre bevonuló honvédeket fogadó egykori székely kapu mása – ezekről hallhattunk történeteket az est során, kiegészítve távolabbi, szomorúbb esetekkel is, mint Buziásfürdő elpusztított magyar emlékei vagy a miriszlói csata felrobbantott emlékműve, melyekről szintén lehet olvasni a könyvben.

A Székelyszáldobos-vargyasi, „keresztúti” régi és új székely kapuk állításának körülményeiről Sütő Gábor Csaba vargyasi fafaragó és Bar­tha Imre, a Történelmi Vitézi Rend törzskapitánya (Olasztelek) idézett emlékeket, Bedő Zoltán, a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesületének elnöke pedig úgy összegzett, hogy bár az államhatalom a pusztítás kimeríthetetlen eszköztárát vonultatta fel emlékhelyeink, magyarságtudatunk folytonossága ellen, azokra soraink összezárásával mind ez idáig még tudtunk válaszolni, „de az összefogásra a jövőben is szükség lesz, ezért mindenki ápolja a magyar emlékeket, őrizze a lángot ott, ahol és ahogyan tudja”.