elvarázsoltan követem,
hogyan lesz a kezeim között belőle
biztosan összefogó bog, tartós szerkezet.
Mintha nem is én dolgoznék rajta,
hanem maguktól kapcsolódnának össze a szálak,
alakulnának ki a kötések.
Kettős csomót kötök, halászcsomót,
egyszerű kötést használok,
míg feszes lesz a háló és erős,
eltéphetetlen.
Majd a kész hálót végighúzom az óceánok, a tengerek alján,
a folyamok, a folyók medrében,
felfelé a patakok, az erek kanyargós vájatain,
s lélegzet-visszafojtva lesem,
rettegve várom,
hogy amikor kiemelem,
lesz-e benne valami más is,
mint amit én helyeztem bele.

Mondd, mi lesz

Mondd, mi lesz,
ha a végén rád támadnak a fák,
ha rázni kezdik ököllombjaik,
kiszaggatni gyökereik,
üvöltéssé fokozni susogásuk,
mondd, kihez fordulsz akkor segítségért?
Mondd, mi lesz,
ha termésük a földre hajítják,
köréd fonják árnyékuk sötétjét,
ha rád zúdítják leveleik között cikázó kérdéseik,
mit érnek akkor szavaid, gondolataid?
S ha a végén kifordulnak a földből,
melléd hullnak a porba,
elfolyatják nedveik,
ha mind kiszikkadnak, elrohadnak,
mondd, mondd,
minek nevezed akkor magad?

Születésnapodra
Dorkának
Életem derekán üres lyukat
kezdtem érezni magam mellett.
Érkezhet valami, mondtam,
hiszen csak személytelen dolgok
érkezését lehet várni.
Mert arra nem számíthattam,
Te jössz,
hogy világom közepe felrobban,
és én ott fogok állni
egy világegyetemnyi tágulásban.
Mi élünk, s ők nézik.

Mint egy sebet,
tartod nyitva kezdeteink:
egy évedben ott lüktet egy
évszázad,
eszmélésedben egy földtörténeti
kor,
egy kérdésedben a kopernikuszi
fordulat.
S noha a választ látszólag én
adom,
kérdezni te tanítasz.
Mi élünk, s ők nézik.

A vérből van a legkevesebb
közöttünk.
A legnagyobb közös ismeretlen,
ami összeköt,
a valamivé válás kalandja.
Én azonban minden nap Apának
kell maradjak.
Miközben Apának lenni minden
nap más.
A felelősség tényleg a létezés
mögül érkezik.

Mi élünk, s ők nézik.

Úgy felmutatni a Törvényt,
hogy érezhesd, a Törvény szabad.
Közelséget, szabadságot ad.
Nem ismerem, csak keresem.
Nézd el nekem,
hogy néha csak szolgálni
van erőm.

Mi élünk, s ők nézik.

Lehetőséget adtál, hogy kijavítsam
múltam tévedéseit.
Hogy újakat kövessek el.
Megtanuljam elviselni,
a függöny mögött nincs semmi,
s úgy szeresselek.
Egyre kevesebb leszek.
Hisz miközben te kinövöd minden
ruhád,
én őrzöm, zsugorgatom,
amit te sohase láthattál, születésed.

Mi élünk, s ők nézik.

Lesétálok egyszer a parthoz.
Ahol a tenger hullámai üresre
mosnak mindent.
Ahol elfogynak a kérdések,
a keresések.
Ahol meglátom,
amit mindig látnom kellett volna:
törékeny gyerekek
szüleiket hátukon cipelik.

Haza

Mindig vonattal érkezem ide,
mindig valahonnan messziről,
távoli városokból, kedvestől, iskolából,
felhorzsolva, felizzítva a világ történéseitől.
Leváló vízcsepp,
lép ki a vonat a Maros-szorosból,
balkanyart véve csapódik a Gyergyói-­medencébe.
Hajnalodik.
Nem lehet tudni,
ködből vagy álomból fejtik ki magukat a formák:
lefűrészelt lábú tehenek úsznak felázott réteken,
borzolt hajzatú fákat ideges kéz simogat helyre.
Mégis az egész csupa siklás, suhanás,
csusszanás és érkezés:
rázkódásból puha imbolygásba fordul át a vidék.
Hazafelé tartok.
Kell ez a sebesség,
hogy helyesen felmérhessem helyzetem.
Magamat elveszíteni igazán
csak egy másik ember szemében tudtam.
De magamra találni,
mindig kellettek az erdők, a sziklák, a vizek,
a tájak érzéki idegensége:
az elmúlás érintésétől felragyogó formák,
találkozás nyers öröme egy simogatásban,
szeretkezés után saját medrét kereső zihálás.
Minden, ami több ennél,
már bekebelez, elemészt.
Nézem, odatartozom.
Amit látni lehet,
ahhoz túl későn érkeznek a szavak
– nyakszirtig nyilall hátra
templomtorony, legelésző nyáj,
pirulásig vetkező domboldal.
Míg a szememben égnek,
boldogak a képek:
zubogó vérében ragyog a patak,
néma fejszesuhintás szikráztat ágakat.
Aztán a lankák kézfogása,
szívem partjáig ereszkedő hegyoldalak,
aztán lángoló erdők rohanása,
vadállat állkapcsában hunyorgó Nap.
Siklás, suhanás,
gyorsulás, lassulás,
csusszanás, érkezés.
Konok kérdés koccanása az ablak üvegén:
„Igen, elpusztul a világ.
De vajon én még előtte érek-e haza?”