Mindenki próbál egy élhető életet megteremteni magának. Természetesen ahány ember, annyi a mód a cél elérésére vagy csak egyszerűen a túlélésre. Ugyanígy, a körülöttünk lévő életeket hajlandóak vagyunk rangsorolni és minősíteni, hogy melyik a legjobb, a jó, illetve elégtelen. Megítéljük saját normáink szerint, el- vagy kibeszéljük, talán magunkban tartjuk, de kialakítunk egy saját véleményt.

Másnak is szintén megvan a maga véleménye rólunk, arról, ahogyan mi élünk, ami mindannyiunkban némi (vagy akár nagy) belső feszültséget szül. Számtalanszor eszünkbe jut vagy hangoztatjuk is talán – „ne szólj bele”, „úgy teszem, ahogy jónak látom”, „ez az én életem” stb. De mégis ott dolgozik bennünk a vágy, hogy elismerjenek, elfogadjanak. Másfelől pedig ott vannak az elvárások, a kötelességek, amit teljesíteni kell, és a megfelelni vágyás is ott él bennünk. Ez buggyan ki a perfekcionizmusban – mindent maximálisan teljesíteni –, illetve a hibázástól való félelemben, mert akkor nem vagyunk elég jók. És ily módon működtetjük saját mókuskerekünket, mikor a tenni/nem tenni, kell/nem kell, megfelelni/elutasítani, illik/nem illik polaritásában elveszítjük önmagunkat, mindennapjaink pedig küzdelmesek lesznek.

Legbensőbb vágya minden embernek, hogy harmóniában és szeretetben éljen. Ha az erények mentén építjük fel életünket, akkor a másikban is meglátjuk önmagunkat. Azt az embert, akinek álmai vannak, aki igyekszik a tőle telhetőt megtenni, aki sóvárog a megértés és szeretet után, aki néha elbukik, hibázik, akinek szüksége van a segítségre.

Az „egyszer fent, egyszer lent” lehet egy útjelző, ami megmutatja, hol tartunk. De ez nem összemérendő mások helyzetével, hiszen mindenki ott tart, ahol éppen tartania kell. Ezért ha bármit is tennénk egymásért, akkor az az egymás megsegítése és fölemelése legyen. Ha pedig kritizálnánk valakit/valamit, jusson eszünkbe, hogy egy a célunk, csak éppen mindannyian más-más állomásnál tartunk. Ezért bölcs a mondás: élj és másokat is hagyj élni.

Keresztes Erika bizalmi tanácsadó